Két hónapos angliai tartózkodásom alatt ért utol tavasszal kiváló cimborám lelkes sms-e, miszerint az új TNT lemez gyilkos és back to the roots. Nyilván nem kell külön ecsetelnem, hogy hazaértemkor rögtön kölcsönkértem a lemezt (amely ezáltal "promóciós példánynak" is tekinthető), hiszen nagyon betalált nálam a banda, mikor pár éve először hallottam őket.
Lehet, hogy hosszabban is lehetne ecsetelni a norvégok munkásságát, mint azt az alábbi pár mondatban megteszem, de a száraz tényanyag ismertetése sose annyira izgalmas, mint néhány kreatív fikázó mondat összeállítása, úgyhogy gyorsan essünk túl a történelmi tényeken. Amennyire én tudom, tiszta metal bandaként indult a csapat a 80-as évek elején és korai keményebb zenéjüket (Knights Of The New Thunder lemez pl.) csillogó-villogó hard rock váltotta fel a hajbandák világméretű térhódításával. A 87-es Tell No Tales és a 89-es Intuition puszta említésétől könnybe lábad a dallamos rockmuzsikák rajongóinak szeme, de kiemelkedő alkotás volt a 92-es Realized Fantasies is, amit már "természetesen" elsikkaszott a grunge-láz. Ekkor a csapat - sok kollégához hasonlóan - kissé elvesztette a talajt a lába alól, modernebb hangzású lemezekkel kísérletezgettek (mondjuk a 99-es Transistor nem egy rossz album, de értelmetlen gépi szirszarokkal rakosgattak tele néhány amúgy igen jó nótát), de a klasszikus hangot csak 2003-ra találták meg újra, akkor kijött egy EP (Give Me A Sign) és ennek a címadó nótája már nagyot ütött a Bang Your Head! fesztiválon is. Kimondottan örülök, hogy ide is felkerült, mert a teljes nagylemezen is ugyanolyan húzónóta, mint az EP-n.
Két dolog teszi különlegessé a TNT-t: Ronnie LeTekro egyéni, megtekert/kifacsart gitározása és Tony Harnell kivételes orgánuma. Ez utóbbi legjellegzetesebb tulajdonságait már a BYH-cikkben részleteztem, úgyhogy csak ismételni tudom magam: egyszerre kellemes, barátságos és erőteljes hang. Ezt az új lemezt is olyan üvöltéssel indítja, hogy csak nézel és aztán, hopp, máris fülberagadó, édeskés dallamokkal kényeztet. Mondjuk a keménykedést nem vitték túlzásba a srácok, ebben a tekintetben abszolút a Realized Fantasies anyaggal tudok párhuzamot vonni. Ugyanaz a hangzás, ugyanaz a visszafogottabb hangulat, ugyanolyan óriási dallamok: egy megbízható skandináv dallamos korong nem kevés amerikanizmussal, első néhány körben különösebb meglepetések és katarzisok nélkül. Idővel azonban beérik az anyag és előbújnak Ronnie szólói is, melyekből egy gitármániákus számára sosem elég, de ezeket a "normális" hosszúságú dalokba ideálisan illeszkednek. "Normális hosszúságú", tehát "slágeres" számok ezek, tipikusan az a zene, amelyre azt szoktuk mondani, hogy nyugodtan szólhatna a rádióban, mert bárki számára befogadható, mint ahogy az volt a 80-as években is. Ez az időszak azonban már sose jön vissza és ez nem is baj, mert legalább van mit "nem-rockzenét szerető" ismerőseink orra alá dörgölni, amikor azon értetlenkednek, hogy fogalmunk sincs a mainstream "kultúra" aktuális sztárjairól, mert nem találunk magunknak semmit a mindenkori satnya kínálatban. Mért is fáradoznánk ezzel, mikor slágerzenével is bőven el vagyunk látva a "saját szintünkön" is?
Akárhogy is, hosszú idő óta ez az első "klasszikus" recept szerint készült TNT lemez, ilyen értelemben valóban egy "back to the roots"-jellegű anyag. Nem akar sem a Tell No Tales, sem az Intuition nyomdokaiba lépni, egyszerűen csak jelezni hivatott, hogy a TNT visszatért (give me a sign, ugye és lőn!): 11 kiváló dal (+ egy átvezetés és egy outro), amihez igazából semmilyen különösebb kommentár nem szükségeltetik. Ilyen zenét mindenki hallott már, és tudja, hogy mire számítson. Én pedig csak szajkózom továbbra is, hogy mondjon már le a magyar nyálcsapat - legalább erről a patinás névről...
