Shock!

Tommy Bolint legtöbben a Deep Purple rajongótábort megosztó, amúgy (természetesen) kiváló, 1975-ös Come Taste The Band lemezről és annak turnéján készült koncertfelvételekről ismerik. Ez már önmagában elég lenne a halhatatlansághoz, de a tragikusan fiatalon elhunyt gitáros két szólólemezt is kiadott (Teaser, Private Eyes – mindkettő a Come Taste idején jelent meg).

A Whips And Roses pedig afféle rendhagyó válogatás (két részesre tervezett, a második rész év végére várható), melyet vélhetőleg Tommy halálának 30. évfordulójára állított össze az SPV. Rendhagyó, mert nem egy az egyben a szólóalbumok dalait tették fel, hanem igyekeztek kiadatlan számokat és eltérő verziókat összeválogatni.

Akárhogy is, nekem ez az első Bolin lemezem és meg kell valljam, szkeptikusan közelítettem hozzá. Bár nagyon szeretem a Come Taste The Bandet, és koncertfelvételen is tetszett Tommy játéka, önálló szólóján csak a homlokomat tudtam ráncolni: a srác avantgarde összevisszaságot adott elő tizeniksz percben, amelyből csak mattrészeg és belőtt állapotára lehetett következtetni, jobb (?) esetben pedig művészi önmegvalósításról volt talán szó...

Ez az anyag viszont szerfelett elnyerte a tetszésemet: 78 percben jó dalokat, invenciózus gitárjátékot és izgalmas jammeléseket hallhatunk, a lemez végén pedig mélységes fájdalommal tölti el a hallgatót, hogy egy ilyen tehetség ennyire korán a halálba hajszolta saját magát életmódjával. Tudom, ez akkoriban teljesen általános jelenség volt zenei berkekben (lásd még Bon Scott, John Bonham vagy kicsit később, de ugyanebből a generációból David Byron...), mégis, gondoljunk csak bele: a 25 évesen (!) eltávozott Tommy az összes ma is élő Purple családtagnál fiatalabb volt. Hátborzongató csak belegondolni is, mit alkothatott volna még – nem véletlen, hogy Glenn Hughes a mai napig nem tette magát túl jóbarátja halálán. Ezt a funk, blues, soul, progresszív hatásokban lubickoló, mégis ízig-vérig rockzenét hallgatva értettem csak meg, mennyit köszönhet Glenn Tommynak a mai napig – meggyőződésem, hogy ha Bolin életben marad, Hughes-szal együtt tisztul meg, és ma is együtt zenélnének...

Tommynak egyébként az énekhangja is teljesen rendben volt, és bár a lemez alig felén vannak közérthetőbb énekes nóták és annál több a már-már Yes-szel és ELP-vel kevert jazz-rockba (sőt, időnként egyenesen tiszta jazzbe) hajló, bizonyos pillanatokban akár fárasztónak is nevezhető improvizációs rész; én bizony nagy élvezettel, a padlón dobbantgatva, széles mosollyal az arcomon hallgattam és hallgatom ezt a muzsikát. Megunni nem lehet, az egyszer biztos! Deep Purple családfa-gyűjtőknek nyilvánvalóan kötelező, de „mezei" szimpatizánsoknak is melegen ajánlott!