Alig két év telt el a legutóbbi Tourniquet-nagylemez, az Antiseptic Bloodbath megjelenése óta, máris itt a folytatás. Mert bár a banda logója fölött ott szerepel fő agya, alapítója és dobosa, Ted Kirkpatricknek neve, ez mégis inkább Tourniquet-nagylemez, semmint Kirkpatrick-szóló. És elsősorban nem is azért, mert a banda neve és logója ott virít a fronton, hanem mert zeneileg is egyértelműen illik az eddigi korongok sorába. Meg egyébként is: a Tourniquet Ted bandája, a dalokat ő írja, zeneileg pedig esetében bármi belefér. Ahogy most például az is, hogy a banda énekese, Luke Easter pusztán egyetlen dalban hallatja hangját, a többit pedig vendégénekesek prezentálják. Az ilyesmi mindig kétesélyes, de Ted esetében kifejezetten érdekes dolgok születtek a kollaborációkból.
A Stryper-torok Michael Sweetet például ritkán lehet ilyen súlyos zenei közegben hallani, a vele készült nyitó címadó azonban skizofrénsége mellett is kifejezetten erős. Merthogy a zene vérbeli Tourniquet muzsika, azaz egy sötét hangulatú, nyakatekert thrash-darab, amiben elsőre kicsit idegenül hatnak Sweet jellegzetesen negédes dallamai. Később aztán rájössz, hogy tök jó ez így együtt, és még Mattie Montgomery üvöltözése is illik bele. Mattie egyébként a szintén keresztény (ha eddig nem tudtad volna, a Tourniquet is ilyen szellemiségű) metalcore-csapat For Today énekese, a kettes track pedig az övé, megosztva a dallamos témákért felelős Nick Villarddal, illetve a Megadeth ex-gitárosával, Chris Polanddel. A következő The Noble Case For Mercy egyértelművé teszi a lemez üzenetét, ebben ugyanis az 1929-es születésű színész, Ed Asner beszél az állatok jogairól és életük védelmének fontosságáról (létezik a korongnak egy limitált, rinocéroszt ábrázoló borítóval kiadott változata is), felvezetve a következő dalt, amelyben egy 16 éves (!!!) énekesnő, Gabbie Rae remekel.
Az Onward To Freedom érdekességét leginkább az adja, hogy sok esetben elméletileg teljesen stílusidegen hangok vokalizálnak a dalokban, Ted azonban ennek ellenére sem hagyta maga mögött a jellegzetes Tourniquet-hangzásvilágot, aminek köszönhetően a végeredmény sok esetben kifejezetten szokatlan, de jó. A Doug Pinnickkel és Bruce Franklinnel készült No Soul tipikusan ilyen: Doug bluesos hangja és a tőle megszokott rétegzett vokálok tök jól illeszkednek a nem kevésbé jellegzetesen Tourniquet-ízű riffekre. Egyik kedvencem ettől függetlenül a hagyományosabb Stereotaxic Atrocities Marty Friedmannel és Luke Easterrel. Luke hangját már az Antiseptic Bloodbathen is imádtam, mivel tökéletesen illik a Tourniquet világához, és ez most sincs másként, Martyt pedig szimplán csak nagyon jó végre ismét egy thrashes metal lemezen hallani, még akkor is, ha csak egy nyúlfarknyi vendégszereplésről van szó. (Zárójelben azért megjegyzem, hogy a dal végén elővezetett rövid ikerszóló eléggé Megadeth-ízűre sikeredett, gondolom, nem véletlenül...)
A lemezt a legkeményebb Drowning In Air, illetve ha figyelmen kívül hagyjuk a koncepciót, kissé talán fölösleges Cage 23 kettőse zárja. Gabbie Rae utóbbiban ismét remek, kifejezetten popos (sőt, néhol R&B-s) dallamokat hoz, a zenei alap pedig megfelelően visszafogott ahhoz, hogy akár sláger is lehetne belőle. Tednek persze nincsenek ilyen ambíciói, úgyhogy gyorsan hozzá is csapott egypercnyi spoken word szövegelést, bebiztosítva ezzel, hogy soha egyetlen rádió se játssza, még csak véletlenül sem.
Bár az Onward To Freedom zenei szempontból teljes értékű Tourniquet-anyag, illetve a kollaborációk eredményeként is létrejöttek kifejezetten figyelemreméltó dolgok, mégis úgy gondolom, hogy egy hagyományos nagylemez lenne az igazi. Jó az új cucc, szó se róla, de a totál különböző karakterű énekesek miatt számomra nem áll össze koherens egésszé. Érdekes és izgalmas, de ettől függetlenül a következő, remélhetőleg végig Luke Easter által énekelt nagylemezt várom igazán.
Hozzászólások