Shock!

A borító alapján inkább egy klasszikus metalt játszó csapatra számítottam, aztán az infókból hamarosan kiderült, hogy Franciaország első AOR bandájáról van szó, akik ugyan 1997-ben alakultak, de tavaly még csak a második anyagukat adták ki House Of Cards címmel.

Nem vagyok egy nagy AOR rajongó, Franciahon sem a rockzenéjéről híres, de a nyitónóta, a Heart Beats Alone mégis elismerő bólogatásra késztetett. Nem rossz megszólalású az album, ez elsőre kiviláglott, minden hangszer ott van a helyén, jól szólnak a gitárok, a szinti sincs előtérbe nyomva, a basszus meg a dob talán lehetne erősebb - ez utóbbinál néha kicsit gépies a hangzás. Szóval jó dal az első, kiváló AOR/hard bólogatnivaló. A második enyhén Rainbow-ízű Big Ice Cream már kicsit gyengébb, de szerencsére az ezt követő Spanish Nights egy varázslatos darab, szép gitárfutamokkal indul, az énekes Luke pedig rendesen kiereszti - magas fekvésű - hangját.

A She's a Star megint csak egy gyengébb darab, itt jócskán az orgona viszi a prímet. A Castle of Cards már-már a Mötley Crüe-t juttatná eszembe, de azért annyira nem rockosak ezek a srácok (bár a képek alapján igencsak harmincas-negyvenes úriemberek). Az Anything to Prove egy igazi autópályára való gyors hard rock szám, az orgona jócskán belevitt alkalmazásával (Deep Purple feeling?) azért itt megállapítottam, hogy az énekes azért gyenge pontja a bandának. Vagy lehet, hogy nem is az énekes, hanem inkább a gyenge refrének? Lehet, hogy a refréneknél meg kellett volna egy erősebb torkú csapattársnak támogatni a fő vokalistát... Aztán továbbhallgatom a dalokat, néha-néha Steven Tyler arca bukkan fel, kicsit talán Aerosmith utánérzésem támad... A végére meg aztán le is ül az anyag.

Egy hetesen gondolkodtam az elején, de végül szigorúan csak egy gyenge hatost adok.