Shock!

Állandóan siránkozunk mi is a színtér állapota miatt, viszont azt kell mondanom, hogy az idei év azzal együtt is elég erős, hogy a hosszú ideje olyannyira áhított, reveláció-szerű újdonság, a teljes metalvilágot megrázó nagy csoda most sem jött el. Lehet, hogy már nem is fog soha, és az is elképzelhető, hogy hibás kiindulópont is állandóan ebben reménykedni. Főleg, hogy azért így is időről időre megjelenik valami olyan, amelynek hallatán az ember még a jelentéktelen, unalmas, egyforma zenekarok áradatában is azt mondja, hogy igen, van még remény. A svéd Tribulation harmadik lemeze, a The Children Of The Night is ebbe a kategóriába tartozik.

A death/blackes vonalon elstartolt csapat első lemeze, a 2009-es The Horror annak idején elment mellettem, és ugyan így utólag visszahallgatva cseppet sem volt rossz, sőt, a két évvel ezelőtti, sokkal komplexebb, progresszívebb The Formulas Of Death már lényegesen meggyőzőbbre sikeredett. Viszont ezzel együtt is úgy gondolom, hogy a Tribulation hangzása, stílusa mostanra forrott ki igazán, még ha bizonyos tekintetben komoly is a váltás. Lehet vitatkozni azon, mi számít eredetinek és mi nem, de ez a banda most szerintem valami olyasmit alkotott az egyébként régóta rendelkezésre álló, klasszikus összetevőkből, amit ebben a formában nem nagyon hallhatunk ma mástól, legfeljebb elemeiben vannak hasonlóságok.

Igazság szerint már akkor is bajban lennék, ha egyáltalán kategorizálnom kellene, miben utazik Johannes Andersson basszer/énekes, Adam Zaars és Jonathan Hultén gitárduója, illetve az egyetlen nem alaptagnak számító Jakob Ljungberg dobos. Amit csinálnak, abban ma is ott van a death meg a black metal, és nem kizárólag az ordító-bömbölő-károgó vokalizálásban, de összességében mégsem nevezhető sem ennek, sem annak. A zene kitapinthatóan a Death, a Dissection és még ki tudja, hány óriási elődbanda munkásságában gyökeredzik, viszont ugyanilyen arányban bukkannak fel benne a '70-es évek ősrock- és progresszív elemei ugyanazokból a forrásokból, amelyekből mondjuk az Opeth is merít, viszont emellett a '80-as évek elborult, gótos vonala is kézzelfoghatóan jelen van a muzsikában. Mindezt pedig a manapság olyannyira felkapott okkult ízekkel, horrorisztikus, teátrális hangulattal vezetik elő, viszont míg sok zenekarnál az ember inkább csak legyint az ilyesmire, a Tribulationnél tényleg hatásos a végeredmény.

Pont azért nem siettem el ezt a kritikát a tavaszi lemezmegjelenés óta, mert rendkívül összetett, szövevényes anyagról beszélünk, amit ráadásul nem is lehet akármikor feltenni. Ez bizony odafigyelős, mélyülős muzsika, amit nem háttérnek indítasz el, miközben éppen kattintgatsz a neten vagy teszel-veszel a lakásban, mert akkor hat igazán, ha minden idegszáladdal koncentrálsz rá, és hagyod, hogy rád telepedjen. És nem biztos, hogy minden pillanatában kellemes lesz a kirándulás, amire a Tribulation magával rángat, de bizony akkor is rendesen beindítja az agyat, a fantáziát. Mondanom sem kell, mennyire ritka manapság az ilyesmi... És emiatt ugyanúgy nehéz lenne dalokra szétbontani a lemezt, mint mondjuk a Melechesh idei mesterművét vagy az új Barren Earthöt is: azokhoz hasonlóan itt is egy teljesen egységes, eleje-közepe-vége szerkezetű hangulati utazásra viszi a hallgatót a zenekar, ahol nem nagyon akad üresjárat.

Persze leírhatom, mennyire ütős megoldás a gyászos orgonálással kezdődő Strange Gateways Beckon doom/death-riffjeire new wave-esen csilingelő gitárdallamokat varázsolni, netán azt, milyen jól működnek a Melancholia '80-as évek elejét idéző, gótos-darkos megoldásai ezzel a death metalos dinamikával és Johannes bömbölésével elővezetve. Csócsálhatom, micsoda drámai erő feszíti a Winds hétperces, epikus tombolását, hozsannázhatom az instrumentális Själaflykt hipnotikusságát, majd az utána előrántott, átkozottul fogós The Motherhood Of God erényeit, ahol a banda szinte olyan hatást kelt, mintha valami északi atmoszférikus death/black-bagázs jammelne egy autentikus NWOBHM-csapattal meg egy félrefésült hajú gruftibrigáddal. És azt is elmondhatom, hogy a mindenféle villantást nélkülöző, ám tökéletesen építkező szólóval megkoronázott Strains Of Horrorban meg a záró Music From The Otherben ténylegesen igen súlyos zenei környezetben keltik életre mindazt, amit máshol inkább szomorúan síró orgonafutamokkal, melankolikus gitárdallamokkal, melodikus eszközökkel produkálnak. De az az igazság, hogy nem tudom érzékeltetni, micsoda mágia rejlik ebben a lemezben. Nem tehetsz mást, mint hogy meghallgatod, ha eddig még nem tetted volna.

Garantáltan nem lesz mindenki kedvence a Tribulation, ahhoz egyfelől túlságosan sok minden egyesül ebben a zenében, másfelől meg sokan bizonyosan túlpörgetettnek találják majd azt a vámpíros-horroros-temetői atmoszférát is, ami árad a lemezből. Viszont a The Children Of The Night ettől még simán az év egyik legkerekebb produkciója, amit bátran ajánlok bárkinek, aki szeretne végre valami különlegeset is hallani az egyformán kompresszált hangzású, üvöltök-trillázok-nyomatom-a-breakdownt típusú mai brutál bandák meg a harminc-negyven évvel ezelőtti kliséket visszaöklendező retro-hősök tengerében. Hangulatilag néha talán archaikus a Tribulation is, viszont ez a lemez ebben a formában garantáltan nem jelenhetett volna meg sem 1985-ben, sem 2005-ben. Több szinten is hagyományőrző, mégis ízig-vérig mai produkció az album, és tényleg nagyon-nagyon jók a dalok. Olyannyira, hogy meg is adom nekik a maximális pontszámot. Mestermunka.