Shock!

A berettyóújfalui Tridentet akkor és úgy ismertem meg, amikor és ahogyan a legtöbben: néhány demó után felkerültek a Metal Hammer 1994-es válogatására, az egyes rajtszámú Demonstrációra. Mi az hogy felkerültek, egyenesen ők nyitották azt Megöl a hideg című dalukkal, én pedig egy csapásra elkönyveltem őket egy újabb nagy reménységnek, valami olyannak, akik ugyanúgy újat és a fősodortól különbözőt akarnak csinálni, mint például a Necropsia, a Nyers vagy éppen a Warpigs, amelyek amúgy mind-mind ugyanezen a válogatáson való szerepléssel tették le először a névjegyüket. A Trident választott stílusa – akkor már és akkor még – leginkább egyfajta grunge hangulattal is játszó modern metal volt, egészen odáig, amíg meg nem jelent az Újabb technológiák (1996-ban járunk), ami már egy teljesen más világot vetített előre: az akkoriban éppen trióvá fogyott és fazonilag is jelentősen átalakult banda – korát jócskán megelőzve – ipari metallal próbálkozott, csak aztán belelógott a kezük a Nagy Magyar Bilibe. Szűkös anyagi lehetőségeik nem igazán tették ugyanis lehetővé, hogy mindent megvalósítsanak abból, amit és ahogy kitaláltak, így aztán a következő év végére nem láttak más kiutat, mint feloszlatni magukat. Kár volt.

Az oszolj után Paszti ugye énekelt a Phaidonban és a Benzinben, Papp Zsolti pedig – dobos létére – szintén danolásra adta a fejét a Szegben, de más formációkban is megfordult. De Demeter Zoli gitáros viszont sehol nem játszott többé egy hangot sem, egészen húsz évvel későbbig, amikor is úgy döntöttek, hogy eljött a visszatérés ideje, egyedül a basszusgitárosi poszton hozva el változást, oda Kahut Jóni került a Szélső Értékből. Paszti aztán kikopott a képből, helyére pedig egy ifjú tehetséget igazoltak le a tridentesek: Papp Norbit a Kabinlázból. Hát, így állnak most, állítólag több lemezanyagra való dalterméssel a zsebükben, aminek első jele ez a négyszámos EP.

Ami leginkább a „klasszikus" Trident-érzést hozza vissza, azaz arccal a grunge felé, és ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, én is ezt a korszakukat kedveltem anno a leginkább. Sőt, igazság szerint most talán még kicsit grungeosabbak is mint, mint valaha, amint az a nyitó címadóból is kitűnik: feszes riffre érkező Stone Temple Pilots-hangulat, amit a végén ugyan megbolondít némi iparibb történés, de azért a törekvés egyértelmű. És igazán jól is sikerült, mint ahogyan a hármas Négy fal is igen jól irányzott parasztlengővel vág pofán – még ha az a szkreccselésre hasonlító valami kicsit rám is hozta a szívbajt a legelején. Ez utóbbi amúgy némileg elektronikusabb formában akár az Újabb technológiákra is ráfért volna, és ez a páros jelenti az EP keményebb felét.

A kettes Esni fog ugyanis egy fázós melankóliába áztatott sláger, Norbi éneke a dal elején nekem egy az egyben a fiatal Kowát idézi, de az egész dalnak van valami halvány Black-Out feelingje. Ez nálam jó pont amúgy, mint ahogy tetszik a záró Ózon kissé tán pszichedelikusabb atmoszférája (illetve, ózon esetében akkor már inkább sztratoszférája) is, még ha ez utóbbit azért sajna baromira el is nyújtják, mert az egy dolog, hogy nincs is benne nyolc percnyi történés, de a végén az a túl könnyedre vett hangulat nekem valahogy el is üt a megelőző huszonpár perctől.

De ez persze a legkevesebb, én pedig mindig nagyon tudok örülni rég látott arcok semmiből való felbukkanásának, mindenképpen kíváncsi vagyok a folytatásra, és persze szurkolok is nekik. „Innen most merre tovább?" – teszik fel maguk is a kérdést a Mindenen kívülben, és én sem tehetek másképp.