Shock!

Két ember él a Földön, akin nem mutat nevetségesen, ha cipőpasztát mázol a szeme köré: az egyik Ozzy Osbourne, a másik Tom G. Warrior. Nem állíthatjuk, hogy utóbb megnevezett svájci úriembernek közléskényszere lenne és minden, a fejében pillanatokra felbukkanó hangjegyet lejegyezne és kiadna. És ez így is van jól, akkor beszél, amikor értelme és helye van, és tartalmilag is kifogástalannak mondhatók az általa zenei nyelven megfogalmazott gondolatok. A Triptykonnal ennek megfelelően 2010 októberében jelentkezett egy EP-vel, ami ugyan a bemutatkozó lemez, az Eparistera Daimones után kimondottan gyors tempónak tűnt, de vélhetően a debüt japán bónuszán már megjelent Shatter című szerzeményre forgatott fekete-fehér klip adhatta az igazi okot a megjelenésre. Az sem elképzelhetetlen, hogy ez a szám volt az, amely az addig kétkedőket is végleg maga mellé állította. Kevés ennél baljósabb légkörű dalt ismerek, a klip képi világa pedig kimagaslóan eredeti, sőt, még akár művészinek is mondható. Kimondottan kevés videó érdekel az utóbbi tíz-tizenöt évből, de a Shattert bizonyos időközönként azóta is rendszeresen megnézem, annyira hipnotikus hatással bír.

Nem hiszem, hogy zsákbamacskát árulok azzal, ha rögtön az elején elárulom: a Melana Chasmata jó. Természetesen ezt is vártuk, azt pedig nyilván nem, hogy valami gyökeresen eltérő zenével fognak előállni, így az új Triptykon is a már megismert nyomvonalon halad, noha részleteiben, de főleg hangulatában mégis más, mint az eddigi(ek). Ha még soha nem hallottál semmit Thomas Gabriel Fischertől, az első Tree Of Suffocating Souls hallatán fel fogod vonni a szemöldököd: miért hallunk itt '90-es évek-beli Sepulturát? De hát ez a meglepetés tényleg csak azokat fogja érni, akik szűz füllel közelítenek a Warrior által behatárolt zenei világhoz és volt zenekaraihoz, a beavatottak pedig mindentudón bólogatnak, mert az eddig sem volt titok, hogy annak idején például Andreas Kisserék honnan (is) merítettek. Ez a tempós, thrashes világ persze remekül áll a Triptykonnak, főleg, hogy a tőlük megszokott lidérces árny is megpihen a tempók között.

A Boleskine House visszahozza az évekkel ezelőtt megismert ízeket, és Warrior mellett felbukkan az a fátyolos női ének is, ami oly sajátossá teszi esetükben a darkos hangulatú dalokat. Gitárszólóként is csupán néhány hangból álló díszítést kapunk – bármi más értelmetlenné válna e helyen. Az Altar Of Deceit komótos doomja után a lassabb indítás után a Breathing visszakanyarodik a lemez elején hallott intenzív tempóhoz, akkora középső ujjat mutatva a régen szebb időket megélt thrash bandáknak, amitől egészen biztos szélesen fogsz vigyorogni te is. De csak amíg az azonnal magához láncoló Aurorae repetitív dallamai hallatán fojtogató árnyakról nem kezdesz képzelődni néhány pillanatig, majd rá fogsz döbbenni, hogy ez a hat perces meditatív dal valójában szép – csupán egy kicsit szomorú.

A Demon Pactot hallgatva néhány klasszikus fekete-fehér horrorfilmet vizionálj magad elé: ez a helyenként csak néhány hangot megszólaltató szám kétségtelenül a lemez legsötétebb fejezete. Ha pedig még mindig van benned tartalék, és úgy érzed, meg tudod karcolni a lelked szurokfeketekén csillogó pontjait, az In The Sleep Of Death segíteni fog mindebben: a recept ugyan maradt az eddig megszokott, de mégsem érzed, hogy ugyanabban a szűk tartományban mozog a zenekar, főleg, hogy ebben a dalban szinte kingdiamondi szövegmondást (?) hallhatsz, de szerencsénkre nem éteri magasságokban, viszont a hatása legalább annyira delejező. Az album leghosszabb tétele, a Black Snow méltó a címéhez, lassan olvadó hangjegyek folyama, amelyben néha sikolt a gitár, és teljes reménytelenséget hordoz magában. Olyan, mintha lassított felvételen néznél egy mindent maga alá temető lavinaomlást valami szürreális, magasba vesző hegyormokkal csipkézett, nem evilági tájon. Csúcspont. Zárásként teljesen elfogadható is lett volna, és ezek után egy hétig biztos képtelen lennél a mosolygásra, ám a kegyelemdöfést az ismét női hangot felvonultató Waiting viszi be. Szinte Twin Peaks-esen sejtelmesen indít, majd amikor ahhoz a Vanja Šlajh és Warrior által ismételgetett részhez érünk, hogy „we are the same", néhány másodperc erejéig felvillan az a világ, amit Jocelyn Pook Masked Balljában olyan gyönyörűen megfogalmazott. Ez a dark ambient, közel hat perces utazás megadja azt a pozitív végkicsengést, amit pár sorral lejjebb pár sorral bővebben kifejtek.

Nagyon kevesen tudják zenével tökéletesen megjeleníteni az emberi elme mélyén rejtőző fénytelen, rideg és vészterhes gondolatokat, Warriornak ez a mai napig kifogástalanul sikerül, noha hozzá kell tennem, a Melana Chasmata címe ellenére (valami olyasmit jelent, hogy fekete, mély depresszió) számomra valahogy mégis sokkal kevésbé nyomasztó, mint bármelyik eddigi Triptykon (vagy akár Celtic Frost) megjelenés. Már elsőre is az motoszkált bennem, hogy minden nyomorúsága ellenére van ebben a lemezben valami furcsán pozitív atmoszféra is, a sokadik hallgatás után pedig ez az érzés nemhogy elillant volna, hanem erősödött.

Azt sem tudom nem megemlíteni, hogy ugyan még csak a kiadó által rendelkezésemre bocsátott mp3-at hallgatom, de már ez is valami döbbenetesen gyönyörűen szól. Remegve várom, hogy CD formátumban is meghallgathassam, és ahogy ehhez dukál: sötét szobában, csukott szemmel, csak a zenére figyelve. H.R. Giger borítója pedig természetesen csak fokozni fogja az élményt, noha tisztában vagyok vele, hogy bakeliten lenne az igazi.

A Melana Chasmata tartalmas és kimondottan eklektikus, sokszínű album, és talán egy lemezen belül ennyire szerteágazó módon még nem keresgélt Tom G. Warrior a lélek mélyebbnek ítélt rétegeiben. A kritika elején szándékosan szerényen fogalmaztam azzal, hogy ez az album „jó". Azt, hogy mennyire, döntsétek el magatok. Az egészen biztos, hogy nálam előkelő helyen végez majd az év lemezei között.