Shock!

Azért vannak még meglepetések. Amikor az ember azt hiszi, a csúcsra járatódott/járatott metalcore-hullám vezérhajóit és legjobbjait már alaposan ismeri a világ, hirtelen a semmiből előbukkan egy fiatal csapat második lemeze, és figyelmeztetés nélkül úgy pofánveri, hogy attól koldul.

A legmegdöbbentőbb, hogy a floridai Trivium tagjai tényleg baromi ifjak, a fő dalszerző, Matt Heafy énekes/gitáros mindössze 19 éves - ehhez képest pedig valami pofátlanul jól húzzák. Olyannyira, hogy az Ascendancy simán az év legjobbja eddig a cseppet túljátszott stílusban, és még az őszi új albumra készülő God Forbidnak is alaposan össze kell szednie magát, ha felül akarja ütni. A Triviumnak egy független kis germán kiadónál kihozott első lemezét még nem hallottam, de ezek alapján arra is felettébb kíváncsi vagyok.

Európában sokan ellenérzésekkel viseltetnek még a legnépszerűbb metalcore bandákkal szemben is, mondván, hogy csak ügyesen átfuttatták a rendszerükön, amit az At The Gates, az In Flames meg még egy rakás svéd banda megcsinált a '90-es évek közepén. Ebben tagadhatatlanul van is némi igazság - de távolról sem a teljes. Ne felejtsük el, hogy a Shadows Fall-os, Unearth-ös arcok nagyjából hasonló korúak, mint mondjuk az In Flames-ék, hasonló zenéken, koncerteken nőttek fel, ráadásul egyszerűen butaság, hogy egy az egyben lekoppintották volna az európaiak hangzását. Egy svéd banda sosem szólalna meg úgy, mint például a Trivium és fordítva. A másik, hogy ugyan szeretem az utóbbi In Flames lemezeket is, de a vonal legismertebb, legjobb bandái - Shadows Fall, Killswitch Engage, God Forbid, Unearth - sokkal változatosabb, izgalmasabb albumokkal rukkoltak elő az utóbbi években, mint Anders Fridenék.

Ebbe az illusztris mezőnybe sorol most be a Trivium. Ez tehát amolyan szintetizáló jellegű brutál zene, amiben jóformán minden benne van, ami az elmúlt 20-25 év metaljában csak jó volt: a Testament, a Metallica és a teljes amerikai thrash vonal a riffelésben, a Maiden és a Helloween a gitárharmóniákban, a Pantera és a Fear Factory a groove-okban, tempókban, és még sorolhatnám. Mindez persze lehetne akár egy "így játszotok ti..."-típusú tucatlemez is, Matt Heafy szerzeményeinek azonban önálló arcuk is van. A lemez elejétől végéig letaglózó: sodró kétlábdobos tempók, gyilkos, mániákus riffek, mézédes harmóniatémák, alaposan kidolgozott, melodikus szólók és persze az üvöltős-kiabálós verzék mellé fogós, tényleg kidolgozott és minőségi dallamok a refrénekben, sőt, néhol a verzékben is. Röviden szólva baromi jók a nóták. Mindegyik. Lehet persze szájat húzogatni, hogy ez megint semmi új, de akinek van füle, az meg tudja különböztetni a tucatot az igazi minőségtől. Márpedig aki 19 évesen olyan dalt képes írni, mint az A Gunshot To The Head Of Trepidation, abban még hihetetlen dolgok rejtőzködnek.

A Trivium neve már elég jól pörög odaát, a fiataloknak tehát komoly esélyük van arra, hogy az intenzív turnék révén odasoroljanak a fent említett bandákból álló metalcore elithez. Megérdemelnék. Nem is szaporítom tovább a szót, a stílus híveinek egyszerűen kötelező az Ascendancy, de azoknak is ajánlom, akik egyelőre még szkeptikusak ezzel a vonulattal szemben, hátha pont ez a csapat győzi majd meg őket.