Shock!

Mit kapunk, ha az Extol zseniális dobosa (David Husvik) összeáll a kultikus Spiral Architect ex-gitárosával, Kaj Gornitzkával, sőt, énekesként is az utóbbi csapatban megfordult Leif Knashaug száll be a projektbe? (És persze illik megemlíteni Erik Aadland bőgős/programozót is.) A válasz adja magát: az elmúlt évek legelvetemültebb, legizgalmasabb technikás prog-metal albumát!

Tény, hogy a zene és az ének néha megtévesztésig hajaz az „anyabandára", de az egy kiadványt megért Spiral Architect háza táján honoló mély csend miatt ennek inkább örülök, mintsem hogy belekötnék. Továbbá pedig az utolsó Death lemezek és a Control Denied hangulata is ott kísért a szerzeményekben. Szóval, aki máig lélegzetvisszafojtva hallgatja az A Sceptic's Universe-t és Schuldiner bácsi kései műveit, az ne is olvasson tovább, hanem fáradjon le a sarki hanglemezboltba.

Bár a 10 dal összhossza nem lépi túl a háromnegyed órát, nagyon tartalmas hallgatnivalót kapunk a bestiálisan hosszú című lemez képében. A feketés-barnás alaptónusú, aranyszínű betűkkel nyomott borító is első ránézésre elárulja, hogy igényes, intelligens muzsikával van dolgunk. Vágjunk is bele hát.

A play gomb óvatos megnyomásával azonnal egy tömény témahalmazt kapunk a szemünk közé – ez az Enter Nothingness, széttördelt alapra érkező megtekert riffjeivel és szárnyaló dallamaival. A basszusgitár sokszor előbújik a gitársávok közül egy-egy villantásra, Husvik cinjátéka pedig teljesen önálló életet él. A Psychotic Waltzot idéző ikergitáros trillafoszlányok és Cynic-hangulatú elszállások uralják a második Instinct Solitaire-t, ütősként hallgatva pedig biztos demoralizáló lehet az a sokrétű cicergés az eleve komplex alapok felett. A Torrents c. dal teljesen a Spiral Architect szellemében fogant, és rettenetesen borult gitárszólóval bír, nagyívű refréndallamánál pedig csak a záró Coda szólamorgiája felemelőbb. A hét perc fölé nyúló Thin Layers Of Lust And Love (mellesleg a leghosszabb dal) lírai pillanatokat kever keleties témákkal, és itt is beugrik a mindenható Cynic jótékony öröksége a gitárszintetizátor-jellegű megoldások kapcsán. Csodás, no.

A zúzós Manumit éneke eléggé meglepő elsőre: mintha valaki ütemesen csapkodta volna a versszakok alatt Leif hátát – persze biztos valami stúdiós trükk, de azért megmosolygom máig. Meglepetésként egy kis hörgés/károgás-szerűség is felbukkan a dalban, a belassuló refrén pedig újfent tökéletes. A dob meg.... hát ja. Kiváló érzékkel megkomponált, ízes, megcsavart témák halmaza, játékosan összegyúrva. A többi nóta is a már említett jegyeket hordozza. Hogy változatosságnak se legyünk híján, a The Flutter Kings közepén egy lüktető bőgőtéma és egy nyugis sampler-betét érkezik (és jó is végre egyértelműen lekövethető 4/4-et hallani, mielőtt újra megőrülnének a srácok), az Erased pedig mediterrán ízeket hoz flamencós betétjével, persze azt is kellően borultan tálalva.

A House Of Nadirban rejlik a lemez legjobb riffje, egyszerre zúzós, technikás és dallamos. De ezt gondolom ők is érezték, mivel húzzák is jó két percig, egyre csak gazdagítva azt, a cinek meg úgy csörögnek, mintha 20 óvodás szabadult volna rá a xilofonra. Végül pedig ott a záró Coda, ami mindent visz – nálam legalábbis. Biztos, hogy a versszaktémát matekfüzetben írták. Egy kis üveghangos hangulatjelentés után pedig olyan refrént csavarnak ki magukból, hogy sárkányt lehet tőle eregetni. A gitárok túrnak, az ének a mélyűrben lebeg.

Tény, hogy nem egyszerű a zene, és bármilyen klasszikus értelemben vett kulturális rendezvényen inkább tömegoszlatásra lehetne használni, mint hangulatteremtésre. Azonban a túlbonyolított témákra, elvont progresszivitásra fogékony kis réteg áldani fogja a négy fickó nevét – és teszem azt én is kerek pontszámommal. Bár néha gondolkoztam egy feles levonáson a Spiral Architect által kitaposott ösvény szemtelen felhasználásáért, de az összbenyomásom mégis egy nagy tízes.