A brit UFO valamelyest az elfeledett csapatok közé tartozik. Nyilván akit érdekelnek a metal gyökerei, találkozott már a névvel, ha máshol nem, hát a rajongó zenészek interjúiban, akik mind-mind az olyan klasszikus albumokról tanultak gitározni, mint a Phenomenon, az Obsession vagy minden idők egyik legjobb koncertanyaga, az 1979-es Strangers In The Night.
Elég illusztris a névsor, hiszen a komplett Iron Maiden és Metallica tagság, Dave Mustaine, John Norum vagy a Tesla tagjai bevallottan fanatikus UFO-hívők a mai napig, de tényleg hajnalhasadtáig lehetne sorolni azokat a gitárosokat, akik tinédzserkorukban szobájuk mélyén izzadva próbálták meg leszedni Michael Schenker futamait az említett remekművekről. A csapat ennek ellenére ma már csak klubozgat a világ minden táján, és a háttérbe húzódva élik az egykori nagy nevek biztos megélhetést nyújtó, de nem sok izgalommal kecsegtető napjait.
A UFO jelenlegi felállása nem egyezik meg a legismertebb összeállítással, de mivel a klasszikus tagságot három alaparc is képviseli – Phil Mogg énekes, Pete Way basszusgitáros és Andy Parker dobos –, ostobaság lenne azon hőbörögni, hogy „ez már nem is a UFO". Az persze kétségtelen, hogy a legsikeresebb felállás kreatív oszlopa, Michael Schenker egy néhány éves reuniont követően megint jó ideje nincs velük, a bemutatásra szintén aligha szoruló Vinnie Moore viszont elég jól üzemel a helyén. Mással legalábbis aligha magyarázható, hogy ez már a harmadik UFO lemez, amin ő felelt a gitárokért.
Először nem nagyon vettem az adást a The Visitornál, kicsit öregesnek tűnt a feeling, egybefolyt a sok bluesos tempó, és kiugró pillanatokat sem igazán véltem felfedezni, de aztán néhány hallgatás után ráéreztem a lemezre. A hasonló korú bandákhoz hasonlóan nyilván a UFO tagjai sem váltanak már világot így hatvan körül, a dalokból azonban üvölt, hogy ma is ez az életük. Vagyis itt olyasféle kiérlelt, veretes hard rock hallható, amit leginkább érettebb zenehallgatók élveznek majd, és van rá egy fogadásom, hogy élőben is állati jók lehetnek mind a mai napig. Eszemben sincs kisebbíteni Schenker érdemeit, de Moore szereplése egyetlen másodpercig sem kelt hiányérzetet. Habár a társainál bő másfél évtizeddel fiatalabb Vinnie a tekerésmániás Mike Varney istállójából kikerült gitárhősök közé tartozik, itt bizony egyetlen felesleges hang nem sok, annyi sincs, mindvégig alárendeli magát a daloknak, ám eközben olyanokat játszik, hogy csak na. Úgy virtuóz, hogy közben egyáltalán nem tolakodó, és hiperdallamos is egyszerre.
Moore tízpontos játéka mellett a lemez mellett szól az is, hogy nem(csak) attól jó, hogy egy fiatalabb csóka friss vért fecskendezett az öregfiúk rendszerébe. Ha nem is elsőre, de három-négy hallgatás után a helyükre kerülnek a részletek, és azon kapod magad, hogy együtt dúdolod a refréneket a rekedtes Phillel, nyújtod a hangokat a levegőben Vinnie-vel, és még mindig fel-felkapod a fejedet egy finom hammondos szólamra, díszítésre, apróságra. Legyen szó az amerikai feelingű Saving Me nyitásról, az AOR-os Stop Breaking Downról vagy a lendületes Stranger In Town finisről, ezek a veterán arcok bizony nem nyúltak mellé, még ma is tökéletesen érzik, mi a rock'n'roll veleje.
Nálam hasonló hatást kelt ez a lemez, mint egy-egy újkori Deep Purple, Uriah Heep vagy akár Nazareth album: eszemben sincs összehasonlítani a klasszikusokkal, hiszen azok más szinten vannak, de természetesen, mindenféle „ez azért jó, mert..." típusú ideológiagyártás nélkül tudom élvezni. Nagy kár, hogy az SPV kiadó bedőlése miatt garantáltan el fog kallódni a nagy semmibe...
