Shock!

Hetedik albumát lökte ki magából az amerikai metalcore (ne menjünk bele bővebben a műfaj sztereotip megítélésébe és véleményezésébe, miután napjainkra olyan könnyedén átjárhatóak a határok, amilyen robbanásszerűen kiépültek valaha) egyik kultágyúja, az Unearth. Utoljára négy éve jelentettek meg anyagot, így éppen ideje volt valami frissítésnek, bár ez a szó talán nem a legjellemzőbb Trevor Phippsék munkásságára. A korrekt és megbízható annál inkább. Más zenekarok kapcsán már megpendítettem: attól, hogy egy zenekar „biztonságosan" dolgozik, még lehet jó. Nem fognak már megújítani semmit, de azok az anyagok, amelyeket néhány évente lepakolnak elénk, éppen beleesnek abba a kategóriába, amit nagyon szívesen meghallgat az ember párszor, aztán legközelebb egy év múlva jut eszébe elővenni újra. Nevezhetjük kiszámíthatónak vagy egyenletesnek, megbízhatónak vagy a szó legjobb értelmében vett panelzenének, az Unearth tényleg azt hozza, amit megszoktunk tőle. Az lenne a legnagyobb meglepetés, ha egy új albummal meglepetést okoznának.

A huszadik szülinapját új anyaggal bepezsgőző zenekar ezúttal sem okozott csalódást. Szemrebbenés nélkül fogadom el Phipps szövegét is a kezdeti súlyossághoz való visszakanyarodásról, bár a kétezresek közepének aranykora már jócskán a ködbe vész, az őszinteség a mai napig tagadhatatlan. Ez a fajta biztonsági zene ugyanis nem negatív értelemben biztonsági. Bár Trevor hangja számomra egy idő után iszonyúan egysíkú, az összteljesítményre sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy unalmas lenne. Ott van a helyén minden, nagyjából már az első hallgatáskor érezni, mikor mi következik, s éppen ez a meglepetés nélküli, de agyasan kitalált építkezés az, ami miatt az ember várja, de nem rágja tövig a körmét egy új Unearth érkezése előtt.

Az album követi a szépen kitaposott ösvényt, a groove-riffek szakítanak, a klasszikus hatások úgy köszönnek vissza, mint az előző albumokon, a finom svéd fűszerek pedig éppen úgy ízesítik be az amcsi steaket, hogy az embernek megjöjjön az étvágya, majd – amikor jól lakott vele – egy darabig ne kívánja. Technika van (külön kiemelném a szólók míves kidolgozottságát), agy, őrület, zúzás, energia, állati, zsigeri ösztön van, tényleg egy rossz szavunk nem lehet, s nincs is. Ahogy fentebb említettem, a biztonság nem egyenlő az unalommal, de nem is ad katarzis-közeli élményt. Így van ez az új anyag kapcsán is, s ahogy egy bölcs kínai mondta egykoron: ha nincsenek elvárásaid, csalódni sem tudsz.

Nem mennék sorra a dalokon, egyrészt uncsi lenne, másrészt ordító különbségek (szokás szerint) nincsenek. Bivalyerős kezdőnóta (Incinirate), fasza melódiákkal megpakolt folytatás (Dust, a kissé klisés, de teljesen rendben lévő The Hunt Begins, a gitárdallamban tocsogó, majd Metallicába és Slayerbe hajló No Reprisal) s éppen elegendő, mintegy 40 perces hossz. Nálam a favorit a Sidewinder, ami slipknotos hangzása mellett tényleg megmutatja, mit kellene csinálnia a Machine Headnek bohóckodás helyett.

Az Extinction(s) legnagyobb erőssége az, amit az Unearth mindig is vérprofi módon csinált, s amitől mindig is szerethető marad: megszokott, de lüktető és őszinte, rohadt profi és technikás zene. Nem Thor pörölye, inkább egy kisebb kalapács, ami azért rendesen fejen tudja baszarintani az embert. Izmos, hallgatható album, még akkor is, ha utána legközelebb újabb esztendeig eszünkbe sem jut a feledés homályából visszarángatni a fülünkbe. És ez sem baj. Az Unearth olyasmi, mint egy régi, meleg pulcsit felvenni: már észre sem vesszük, hogy időnként belebújunk, mert annyira hozzászoktunk.

Az Unearth március 31-én Budapesten, az A38 Hajón koncertezik a Darkest Hour, a Malevolence, a Misery Signals és a Left Behind társaságában. Részletek itt.