A kiadó már év elején kihozott egy black/death válogatást, amelyről írtunk is, ám úgy gondolták, hogy maradt még elég puskapor, azaz méltatlanul ismeretlen banda, akikből bizony még egy válogatást érdemes kihozni – így még tavaly év végén kiadták a második részt is. Nem kellett volna annyira elkapkodni. És már készül a következő válogatáslemez...
A múltkori anyagon is főleg német nyelvterületről mazsoláztak, most is, így rögtön a kakukktojással indul a lemez; a japán Tyrant nyitja a sort. A zene elég elcsépelt elemekből táplálkozik; a COF világához hasonló szintis-dallamos black, gonosz hörgéssel kísérve, csak hát nem sok eredetiség van benne... az arcfestés pedig borzalmas, King Diamondot idéző.
Az egyszemélyes német projekt, az Unlight Fukked by the Devil (igen, tényleg ez a címe!) nótája következik, kíméletlen death/black metal, az alapriff nem is lenne rossz, kár, hogy a sátánista image ennyire rányomja a bélyegét a produkcióra. A szintén német Weird Fate már sokkal felejthetőbb, hiába ez még csak egy demón szerepel – nem hiszem, hogy a jövőben zengeni fogja a metalsajtó a Weird Fate nevet... lapos, ötlettelen black metal. A svájci Knowhere aztán belehúz, nem is lenne rossz, fénysebességgel tolják a dallamos – de nem szintis feketefémet, egy karakteresebb megszólalással és énekessel még többre vihetnék.
A pogány metalt játszó német Wolfchant már német szaksajtóból és a Nuclear Blast katalógusokból ismerős volt – legalább is névről. Sajnos, a hozzájuk fűzött reményeimet nem váltották be; igaz, hogy nem rossz riffekkel operáltak, de a megszólalás elég gyatra, az ének meg csak szimpla vérhányós. Kicsit unalmas, ha már az ötödik dalban is ugyanazt az egyhangú károgást hallom egy válogatáslemezen... Tudom, hogy a death/black színtér nem a dalospacsirtákról híres, de akkor is. Melodikus death következik a Suffering Souls jóvoltából – szintén Németországból. A korai In Flamest idéző dalt azonban nemcsak a mélyre hangolt hörgés teszi tönkre, hanem az is, hogy valahogy megakad a nóta, hat és fél percben ez iszonyat unalmas, mintha egy riffnél leragadnának, és nem tudnak kilépni belőle...
Jól csengő név volt az albumon a viking metalt játszó Nebelhorné. Kíméletlen black metalt tolnak itt, feleslegesen sok hörgéssel – ők is németül nyomják a nótákat, zeneileg pedig kicsit a régi Bathoryt érzem felidéződni. Pogány és viking metal érkezik az Odroerir előadásában – ismét csak a Bathoryt tudnám felhozni példaként – ez a zenekar érzéssel, az ősök tiszteletével nyúlt hozzá a témához, kiemelkedő darabja ez a tétel ennek a válogatásnak. Gyönyörű hangú énekesnő, kórusok, jó szólók... A következő egyszemélyes zenekar a Horn (nem a Gyula), és hamar lehűti az Odroerir által gyújtott lelkesedésemet, nyugodtan pályázhat a válogatás legrosszabb dala címre. Ez valami hihetetlen, embrionális, próbatermi black-kezdeményezés. A Klabautamanntól sem vártam sok jót – szerencsére roppant felejthető produkciót nyújtottak, így nem kell attól félnem, hogy kedvenc lemezboltomban kiröhögnek, ha az eladóknak megpróbálom elmondani, hogy milyen cd-t szeretnék. Az infólapon ausztrálnak titulált, ámde macedón Baltak következik, valami brutálisan nyers hangzással, viszont intenzív, erőszakos, súlyos extrém metallal, amit csak a veszettül sikoltozó énekes próbál meg tönkretenni. Új énekest de gyorsan, és aztán hajrá! Remélem még hallok felőlük (ja, és csak a kiadójuk, a Battlegod ausztrál). A záró tételt természetesen német csapat adja; a Black Messiah, folkos, epikus beütésű, dallamos black metallal, hegedűvel, nem rossz, csak olyan blackbe oltott német Máté Péter jellegű valahogy, de a zene, ismétlem, nem rossz!
Megint eléggé felejthető produkciókat gyűjtöttek egybe a kollégák, ámde az Odroerir és a Baltak nevekre ezentúl figyelni fogok.
