Shock!

Négy éve már, hogy itthagyott minket az egyik legnagyobb metal hang gazdája, és végre megérkezett a grandiózus tribute lemez is, amit Wendy Dio gyakorlatilag Ronnie James Dio halála óta tervezget. Az efféle gyűjtemények persze utoljára valamikor úgy húsz évvel ezelőtt számítottak igazán érdekesnek, de ha jó neveket gyűjtenek össze a készítők, azért még ma is követ lehet hajítani az állóvízbe egy hasonló vállalkozással. Így történt ez legutóbb, a Deep Purple Machine Head lemeze előtt tisztelgő anyaggal is, és nincs másképp most sem.

Jelen válogatás készítői megpróbáltak valamennyire arányosan szemezgetni Dio négy évtizedet átfogó, hihetetlen életművéből: ennek megfelelően az alapváltozaton öt Rainbow átértelmezés és öt szólókorszakos feldolgozás szerepel, illetve három Black Sabbath, de a Metallica grandiózus elegye időben és nótamennyiségben is a '70-es évek egyik legjobb hard rock csapata felé billenti a mérleget a másik kettő rovására. Nyilván senkit sem lep meg, hogy a DIO érából kizárólag az első két szólóalbum, a Holy Diver és a The Last In Line nótái szerepelnek itt, hiszen ezek a közmegegyezéses klasszikusok. A Sabbathot ezekhez képest mondjuk kissé alulreprezentáltnak érzem, de végülis az ilyen-olyan bónuszok révén Ronnie ezen korszakait is plusz két dal képviseli. Jó hír az is, hogy a sima kiadás tizenhárom feldolgozásából tíz direkt ide készült, vagyis az anyag túlnyomórészt exkluzívnak is tekinthető.

Az Anthrax Neon Knightsa pont olyan, amilyennek lennie kell (Scott Ianék amúgy a Heaven And Hellt szokták játszani koncerteken, szóval inkább számítottam volna tőlük arra, de ez végülis mindegy). Kissé izgalommentes, de erőteljesen megdörrenő, hagyománytisztelő változatban nyomják a '80-as lemez nyitószámát egy kiváló Joey Belladonnával a mikrofonnál, aki abszolút Ronnie emlékéhez méltó módon teljesít. Rob Caggianónak viszont (mert itt még ő hallható) kár volt átbuzerálnia a szólót, mert az ő verziója lényegesen gyengébb az eredetinél. Nem tartom automatikusan szentségtörésnek belevariálni egy ilyen alapműbe, akármennyire is tökéletes volt, amit Tony Iommi eredetileg megálmodott, de ez így, ebben a formában akkor sem az igazi. Jack Black és a Tenacious D, illetve Ronnie kapcsolatát aligha kell külön boncolgatni, kicsit tartottam is tőle, hogy elbaromkodják a The Last In Line-t, de nem így történt, a lemez egyik komoly meglepetése, hogy teljesen jól nyomják. Black abszolút vállalhatóan odatette magát énekileg, és még a fuvolás szóló is ül. (Nem, nem viccelek.) Az Adrenaline Mob The Mob Rules-át már ismerjük, sok érdekesség ebben sincs, de jól játsszák, és Caggianóval ellentétben Mike Orlando legalább a szólóban sem akart mindenáron túlterjeszkedni az eredeti kereteken.

Papíron mindenképpen a Rainbow In The Dark átdolgozása tűnt a kollekció egyik legizgalmasabb darabjának Corey Taylorral, Russ „Satchel" Parrishsel és Roy Mayorgával. Nálam már akkor megnyerték az ügyet, amikor gitáron szólalt meg a védjegyszerű vezérdallam, ezt a témát ugyanis billentyűkön bajosan lehetett volna úgy átültetni 2014-esbe, hogy ne hasson kissé túl archaikusan, urambocsá' mulatságosan. Kár, hogy a szólót Russ sem kezelte kellő alázattal, és kicsit túltekeri, Corey viszont minden túlzás nélkül elementáris: áradó, bivalyerejű hangja és szenvedélyes előadásmódja tökéletesen érvényesül a DIO egyik emblematikus slágerében. Az utóbbi években az én ízlésemnek is túl sok tőle a duma, a hülye nyilatkozat, és a legutóbbi kettős Stone Sour lemez sem tetszett, de aki szerint ez az arc nem tud énekelni, az egyszerűen süket. Énekfronton Lzzy Hale is megalázóan jól teljesít a Straight Through The Heartban, rockvonalon tényleg nagyon rég bukkant már fel olyan csaj, akinek ilyen hangorkán tör elő a torkából. Kár, hogy a Halestorm saját dalai már messze nincsenek a hang szintjén, bár a feldolgozást ettől még persze korrekt módon tolják. Joe Hottinger nyilván nem Vivian Campbell, de legalább igyekezett odatenni magát, Lzzy viszont zseniális, ezt hülye lennék kétségbe vonni. Neki köszönhetően igazi csúcspont ez a darab.

A Starstrucknak igazi tatafrakció feszül neki: a Motörhead szolgáltatja a hangszeres alapokat, míg a mikrofont Biff Byford ragadta magához, de a refrénben azért persze a jó öreg Lemmy is tisztán hallható. A dal alapmű, Phil Campbell a szólót is képes volt minden görcs nélkül a saját képére formálni, a két öreg meg annyira aranyos, hogy egyszerűen nem lehet elégedett mosoly nélkül hallgatni ezt a feldolgozást. Emellett ráadásul még baromi jól is szól... A Scorpions természetesen balladát választott magának a The Temple Of The Kinggel, ami a kezeik között, Klaus Meine összekeverhetetlen hangjával és akcentusával nem meglepő módon pont olyan lett, mint egy Scorpions líra. Ha nem ismerném az eredetit, simán elhinném, hogy valami fiókból leporolt saját darabot hallok a készülő, '80-as évek-beli kiadatlan ritkaságokból válogató, újrafelvevős albumról. És hát ugye az sem hátrány, hogy Matthias Jabs személyében itt is akad egy kiváló szólógitáros... Csak jókat tudok mondani erről is.

Doro Egypt (The Chains Are On)-ját már ismerhetjük a 2000-es Holy Dio tribute-ról, és a német metal királynője akár kínosan is hathatna itt, de az az igazság, hogy ezt a feldolgozást már annak idején is nagyon szerettem, és most is ugyanúgy tetszik, mint majdnem tizenöt évvel ezelőtt. Énektudás és adottságok szempontjából Pesch nagyasszony nyilván Lzzy Hale cipőjét sem köthetné be, de jellegzetesen fátyolos orgánuma tökéletesen passzol a dal sejtelmes, megbabonázó hangulatához – olyannyira, hogy még Joe Taylor kockagurító gitárszólója és a buta dobgép sem tud zavarni. A Killswitch Engage Holy Divere is hosszú évek óta ismert, perfekt darab: valami ilyesmi egy normális feldolgozás, maximális mértékben hű az eredetihez, de közben száz százalékig benne van a zenekar stílusa is. Nem véletlenül imádta maga Dio is ezt a változatot...

Glenn Hughes pikánsan hat a Catch The Rainbow-ban, elvégre a dal épp azután született, hogy Ritchie Blackmore jelentős mértékben pont miatta hagyta ott a Deep Purple-t. Nem akarom ezzel megideologizálni, hogy a rockzene egyik legnagyobb hangjának nem igazán sikerült elkapnia a hangulatot itt, de ettől még többszöri hallgatásra is ugyanez a benyomásom támadt – imádom a számot, imádom Hughest, ám ettől még furcsán természetellenesen hozza magát itt. Lehet, hogy valamelyik tempósabb, lendületesebb nótában jobban kiereszthette volna a hangját... Gitáron amúgy egy ex-DIO gitárost, Craig Goldyt hallhatunk mellette, méghozzá a maga szokásos, kissé szögletes, de azért szerethető stílusában. A gitárosválogatási koncepció a következő két dalban is kitart: az I-ban Rowan Robertson penget, a Man On The Silver Mountainben pedig Doug Aldrich. A Black Sabbath méltatlanul alulértékelt Dehumanizer lemezének egyik legjobb dala korrekt utánjátszás zéró érdekességgel, bár Oni Logan nagyon odateszi magát. Rowan ugyanúgy nem Iommi, ahogy Goldy sem Blackmore, de azért így is elég becsületesen megoldja a feladatot. A Man On The Silver Mountainben viszont épp a most is fantasztikus Doug a fő erősség, Rob Halford ugyanis ugyanúgy nem tudta elkapni a nótát, ahogy Hughes sem a Catch The Rainbow-t. Nem vártam a Metal Godtól, hogy lassan 63 évesen szétsikoltozza magát, de sem átütő erő, sem igazi élet nincs az előadásmódjában, pedig a vége felé pár sorban, a háttérben azért rendesebben is bedobja magát. Olyan benyomást kelt, mintha minél gyorsabban túl akart volna lenni rajta...

A Metallica négy Rainbow darabot (A Light In The Black, Tarot Woman, Stargazer, Kill The King) fűzött össze a Ronnie Rising Medleyben. Nyilvánvalóan ez a válogatás legnagyobb érdeklődésre számot tartó felvétele, és egyben rendesen lehetett tőle fázni is, pláne azok után, hogy az említett Purple tribute-on már hallottuk őket Blackmore-ral próbálkozni... Nos, jó hír, hogy a most összegereblyézett 9 perces monstrum felfogásában és színvonalában is inkább a '98-as Mercyful Fate Medleyhez hasonlít, nem pedig a When A Blind Man Crieshoz: hallhatóan élvezték összerakni és előadni is, és nem akartak többet markolni, mint amennyi telik tőlük. Magyarán szólva épp attól olyannyira működőképes a dolog, hogy James nem akart Ronnie lenni, Lars nem akart Cozy lenni, és Kirk sem akart Ritchie lenni. Kényelmesen átigazították a számokat a saját stílusukhoz, ha úgy tetszik, komfortzónán belül maradtak, és így bizony nem is tudtak hibázni ezzel az alapanyaggal. Ahogy például a Stargazert átúsztatják a Kill The Kingbe, azt tanítani lehetne, az ember szinte felpattan tőle a székből. Nyilván sokan erre is csak annyit mondanak majd, hogy Lars nem tud dobolni, és oszoljanak fel, de ettől még bizony telitalálat a dolog. Nekem a hangzás is bejön.

A normál változatot egy eredeti Ronnie darab zárja a kevéssé ismert, zongorás This Is Your Life képében, amely annak idején az alaposan megköpködött, 1996-os Angry Machines lemezen szerepelt. Nem állítom, hogy ez volt Dio karrierjének legjobb lírája, de az a bizonyos hang elvarázsolja az embert, ehhez nem férhet kétség. A különböző bónuszok közül Jamey Jasta Buried Alive-ja friss darab, és szintén a Dehumanizerről származik. Jó dalválasztás egy szerényebb, ám érzelemgazdag torokkal, nekem tetszik, bár ebben sincs semmi igazi érdekesség vagy pláne plusz. Annak viszont örülök, hogy a világ lassan kezd ráébredni: a '92-es Sabbath abszolút méltó volt a '80-'81-es örökséghez... A Stryper Heaven And Hellje már ismert a The Covering lemezről, a kulcskérdés itt nyilván Michael Sweet volt, aki viszont példás önmérsékletet tanúsított, és nem sikoltozta szét a nótát, így ez is egy jól sikerült verzió. A Dio Disciples Stand Up And Shoutját még nem volt szerencsém hallani, de annyira rossz nyilván ez sem lehet.

Mint a fentiekből is leszűrhető, az átdolgozások egy része inkább csak párszor hallgatós érdekesség, mintsem kötelező lecke, de azért akadnak különlegesebb feldolgozások is ezen a gyűjteményen, gyászosnak vagy az eredetihez méltatlannak pedig egyiket sem nevezném. Az all-star borító szintén ott van a szeren, szóval igényes megemlékezésről beszélünk, különösen annak fényében, hogy jótékonysági kiadványról van szó, amelynek bevételei a Ronnie-ról elnevezett rákellenes alapítványhoz vándorolnak majd. Érdemes meghallgatni.