Shock!

A Svédországban alakult, de már évek óta Los Angelesben működő Vains Of Jenna amolyan titkos reménységnek számít a hajmetal-undergroundban. Az itt-ott olvasott recenziók, beszámolók alapján többen is arra számítanak, hogy ők lesznek majd azok a nagy kiugrók, akik ismét visszahelyezik a térképre a hollywoodi klubok glam/sleaze hőseit, de engem ez a második album ugyanúgy nem győzött meg erről, mint ahogyan a 2006-os Lit Up / Let Down debüt sem.

Fazonilag tökéletes a négyes – szűk gatyák, tornacipők, szolidan kihúzott szemek, fejkendők, Steven Adler-frizurák –, tényleg úgy néznek ki, mint valami 20-25 évvel ezelőtti Sunset Strip alakulat, jól is nyomják, azt a hatalmas potenciált azonban nem érzem bennük, amit elvileg éreznem kellene. A megfejtés bizonyára az élő fellépésekben keresendő, valószínűleg zseniális koncerteket nyomnak, hogy mindenki így beléjük szerelmesedett Stevie Rachelle-től Bam Margeráig, aki csak Hollywoodban él és mozog, a The Art Of Telling Lies azonban ezzel együtt is csak a „jó, de semmi extra" kategóriába tartozik.

Ha nevekkel kellene körülírnom, milyen is a Vains Of Jenna, olyan nagyságokat említenék, mint a Faster Pussycat, a Hanoi Rocks, a korai Guns N' Roses, az Aerosmith vagy a Mötley Crüe, vagyis hamisítatlan amerikai rock'n'rollt nyomnak csikorgó riffekkel, laza tempókkal és Lizzy DeVine kissé nyafogós hangjával. Ezen a téren nincs változás, de míg az első lemez inkább összességében volt rendben, ezúttal már akadnak a kellemes átlagból kiemelkedő dalaik is: a Refugee vagy az Enemy In Me például tökéletes stílusgyakorlatok, nem is beszélve a funkos I Don't Care-ről vagy a lassú Better Off Alone-ról. A hollywoodi klubveterán Brent Woods (egykori Wildside, Vince Neil Band gitáros) kreálta sound is maximális mértékben illik a zenéhez, őrzi a klasszikus Los Angeles-i hagyományokat, de benne van a 21. századi követők fésületlensége, nyersessége is, egyszóval jó.

Rokonszenves csapatról van szó, a stílust kedvelők borítékolhatóan szeretni fogják a lemezt, de a The Art Of Telling Lies azért nem egy egyes Faster Pussycat vagy pláne Appetite For Destruction. Majd a mindent eldöntő harmadik nekifutás mutatja meg igazán, tényleg ott rejlik-e bennük valami extra plusz.