Tűz. A bennem élő, látens piromán azt mondatta velem, igenis adjam meg az esély a szinte napra pontosan két év után visszatérő Vintersorgnak, hátha éppen most leszek a stagnáló újkori pagan metal trend fordulópontjának tanúja. A négy őselemet sorra vevő konceptalbum-folyamban a tűz jön most tehát sorra, aminél reményteljesebb alkalmat aligha kívánhattunk volna a feltámadásra. Az előd Orkanról annak idején leírtam a fenntartásaimat, és mivel a recept papíron változatlannak hatott, előzetesen nem is rágtam tövig a körmöm a Naturbålra várva. Annyi ugye ismert, hogy az ígéretekkel ellentétben a formáció agya, Andreas „Vintersorg" Hedlund azóta sem aktivizálta az évtizede pihenőre küldött Otygot, ellenben a Borknagar-főnök Øysteinnel tavaly kihoztak egy újabb, ismét erősen feleslegesnek ható albumot a Cronian projekt szárnyai alatt, miközben – bár a fronton alig látható – állítólag továbbra is az övé a Borknagar énekesi posztja. Én mindezt azért is szemlélem kétkedve, mert Andreas barátunk évek óta képtelen a megújulásra, és miközben rendületlenül futja a standard köreit, a reputációja véleményem szerint egyre kopik a színtéren.
A Naturbål sajnos tökéletesen illeszkedik az említett sorba, semmi újat nem tudunk meg általa Vintersorgról, aki ezúttal is Mattias Marklund gitárossal karöltve írta meg és vette fel a lemezt. Döbbenten állok a tény előtt, hogy gyakorlatilag évek óta ugyanazért az egy dallamért hallgatom őt, amit olyan szépen énekel, és ami ma is megmenti az általa jegyzett kiadványokat attól, hogy azokat az archívum mélyére száműzzem. Először és utoljára a Borknagaros debütálása alkalmával, az Empiricism albumon volt ez számomra valóban izgalmas, és bár azelőtt és azóta is bírom őt, elvárásaim gyakorlatilag immár nincsenek felé. Azt viszont kimondottan tragikusnak tartom, hogy a Naturbål ismét értelmezhetetlenül művi megszólalást kapott, ami a zenei invenció néhány magját is csírájában öli ki. Ennél 2014-ben, pusztán szintetikus eszközökkel is illik sokkal jobb végeredményre jutni, nem beszélve arról, hogy a színtérről szerintem bárki boldogan jönne kisegíteni a stúdióban. A plasztik dobozként zörgő muzsikában mára gyakorlatilag minden valódi hangszer (gitár, basszusgitár, zongora) szerepe jelzésértékűvé változott, és azt ránézésre semmi sem különbözteti meg a kocsmametal csűrdöngölők megszólalásától. Ő valószínűleg ezt pontosan így szereti, én pedig hasonló konoksággal képtelen vagyok a ténytől hosszasan elvonatkoztatni.
Vintersorg ennyi év után persze pontosan tudja, hogyan hozhatja ki a legtöbbet saját képességeiből, és a vokál frontján jól érzékelhetően odatette magát ezúttal is. Akad néhány rendkívül kellemes refrén, és a női ének sem csak muszájból hallható itt-ott, mindennek meghatározott helye van, csak éppen a megvalósítás harmatos. Korántsem azzal van problémám, hogy mindez már csaknem popzenének nevezhető, hiszen a könnyű befogadhatóság és az igényesség nem minden esetben ellenérdekelt felek. Mégis azt gondolom, több, elvonultan alkotó multifunkciós kollégájához hasonlóan Vintersorg is lényegesen több külső kontrollra szorulna. Zenésztársak, további kreatív elmék bevonása nélkül főhősünk sajnos egy rendkívül szűk mezsgyén forgolódik, ez a tény azonban láthatóan nem vette el a kedvét, leghűségesebb tábora pedig vele tart. A szövegi koncepció a svéd nyelv használata miatt lényegében rejtve maradt előttem, bár az a Google Translate minimális segítségével is egyértelmű, hogy a legforróbb őselem jelenléte itt minden egyes sort átfűt. A lelkesedéssel nincs is semmi gond, sokkal inkább azzal a folyamatos hiányérzettel, ami az album hallgatása közben kínoz.
Meglehet, nem érdemli meg a fenti pontszámot az album, de ha legutóbb az Orkanra hetest adtam, alább most sem adhatom, hiszen a Naturbål szinte centire ugyanazon elképzelések mentén készült el. Végszóra azért arra legalább rájöttem, mi hiányzik nekem a mai Vintersorgból. Igen, a tűz.
Hozzászólások