Úgy szeretem ezt a lemezt, hogy nem szeretem. És úgy nem szeretem, hogy szeretem. A Volbeat biztonsági játékot játszik, az most már egészen biztos. Rettentően kedvelem őket, konkrétan az egyik olyan zenekar, akiket bármikor, bármennyiszer meg tudok hallgatni, sosem unom meg, a legszarabb helyzetekben is pillanatok alatt jókedvet tudnak generálni, viszont mindez nem vált vakhitté: az eddigi három lemezről bőven tudok válogatni olyan dalokat, amiktől különösebb fájdalom nélkül meg tudnék válni, de alapjáraton mindegy is, mert jólesik ennek a Metallicába oltott Elvisnek minden egyes pillanata.
Valahol skizofrén, tudom, és az Év Egyik Nagy Reménysége volt, hogy majd ők megmutatják és kiforgatják a világot, és kerítést szaggatnak, bár azért valahol a mélyben megbújva sejtettem, hogy nem lesz akkora váltás most sem, sőt, talán semekkora, hiszen karriert alapoznak épp világszerte, de szerettem volna, ha legalább egy komplett lemezre való olyan talpalávalót írnak, amitől egy hétig nonstop táncolhatnékom van. Nos, ez nem történt meg, illetve bizonyos szempontból mégis, és kb. ötpercenként változik az, hogy rajongok, vagy sajnálkozva húzogatom a szám szélét, hogy ez most már így sokadszorra elsütve kezd unalmas lenni, és elég sok a jajeztmárhallottamvalahol pillanat. Bár ezt is gyorsan megcáfolom, mert az x-edik hallgatás után valahogy mindegyik szerzeményben találok olyan pillanatot, amit önmagáért tudok szeretni, bár az tény, hogy a 16 Dollars-t annyira nem kedvelem még most sem, az A Warrior's Call is futottak még kategória, a Magic Zone-ról nem is beszélve, mintha ott sem lenne. És ez a három dal egymásba csimpaszkodva valami fura fekete lyukat képez a lemez második felében (a Being 1-t sem szeretem, bár az később jön). A Metallica wannabe dalok most is jók, meg persze a Volbeat standardok is, amiben ott Az A Feeling, a vendégénekesek meg telitalálatok.
Először Mille Petrozza (Kreator) a 7 Shots-ban mutatja meg, milyen, ha valaki behozza a thrasht a rockandrollba, ráadásul a Mercyful Fate/King Diamond gitáros Michael Denner is elereszti magát pár szóló erejéig, fantasztikus pillanatokkal ajándékoztak meg minket. És ez még fokozódik az Evelynben, ahol maga Mark „Barney" Greenway, a Napalm Death kedves frontembere kiabál a punkba oltott metalrockandrollban, baromi bizarr a kontraszt, de működik, nagyon is, órási dal, a Volbeat karrierjének egyik szenzációs fénypontja. Ügyes húzás volt nem „normális" énekeseket meghívni, hanem kicsit kinézni a dobozból. Punkot meg így kell játszani 2010-ben.
Amit még szeretek és hibátlan (szinte), az az első négyes, noha némelyiknek azért megvan a párja korábbról, és én a Heaven Nor Hell helyett inkább az A New Dayt raktam volna másodiknak, viszont az sem véletlen, hogy a Fallent választották beharangozónak, nagyon szeretnivaló úgy, ahogy van, és természetesen tökéletesen megtestesíti a fogósságot. A záró Thanks meg az, amit a cím alapján sejteni lehet, egészen biztos koncertfavorit (ráadásdal) lesz.
Most így elárulom: elsőre csalódásként könyveltem el a Beyond Hell / Above Heavent, de persze meg kellett hallgatni sokszor, mert egy Volbeatet meg kell, jólesik a szervezetnek, és igyekeztem nem átesni a ló másik oldalára azzal, hogy imádok minden hangot, amit megformálnak, mert ez nincs így még most sem. Nem csináltak semmi különöset, írtak 13 új dalt, ami metal, rockandroll, rockabilly, country meg punk, pontosan úgy, ahogy eddig. Bármelyik ráférne bármelyik korábbi lemezre, nincs folytatás, nincs következő lépcsőfok, a Volbeat a kétezres évek AC/DC-je vagy Motörheadje (egyelőre), és ha nem változtatnak a recepten, és folytatódik a siker, húsz év múlva is ugyanígy tolják a metalrákenrólt. Ámen.
Jelen pillanatban azt mondanám, hogy összességében bőven szerethető ez a tizenhármas csokor, ám az még sokadik hallgatás után is feltűnik csendben, hogy talán itt most több a töltelék. A hangzás puhább, simulékonyabb (rádióbarátabb), de ez nem baj, az előző lemez úgyis kicsit „túl sok" volt, valahogy túlment a dögösség határán és bántóvá vált. Nekem.
Amúgy meg tökmindegy, úgyis önfeledten fogok ugrálni a következő (és az azt követő) Volbeat koncerten, szóval. És úgy indultam neki pár hete, hogy majd jól megmondom a véleményem, minimum a sárga földig lehordom, hogy merészeltek egy ilyen középszerű anyagot összehozni és az arcunkba tolni, aztán persze árnyalódott a kép, mert el kell ismerni, hogy aki eddig azért szerette a Volbeatet mert olyan vólbítes, az most is rajongani fog bizonyos dalokért, azt a néhány tölteléket meg majd elfelejtjük. Kimagyaráztam magam?...
