Kevés zenekart cinkeltek annyira szanaszét az alternatív érában a '80-as évek végének amerikai hajbandái közül, mint a Warrantet. Ennek persze volt némi alapja is, hiszen aligha lehetett másnak nevezni, mint cikinek, amikor például kiderült, hogy az első két lemezen überprofi stúdiózenészeknek kellett kisegíteniük a bajba került gitárosokat.
Aztán ugyanígy a feltúrt hajú muzsikusok által előadott bugyinedvesítő balladák és nem túl intellektuális partiindulók, videoklipek is sokaknak szúrták a szemét. Ettől persze a Warrant még simán eladott vagy 6 millió lemezt és produkált egy nagy halom slágert, a lemezeik pedig cseppet sem rosszak mai füllel sem, hacsak az ember nem vágyik akadémiai eszmefuttatásokra egy rockalbumtól. Sőt, a hármas számú, szigorúbb Dog Eat Dog határozott fejüklágya-benövésről árulkodott, nagy kár, hogy 1992-ben, a grunge full gázra kapcsolásakor jelent meg, és szépen meg is haltak vele a nagyközönség számára. Utána még jött egy tipikus levegőért kapkodó - értsd: alternatívabbra vett, ködösebb - anyag Ultraphobic címmel, ami pusztán a dalokat tekintve nem volt ugyan rossz, a csapat által korábban képviselt könnyed dallamos metalhoz viszont nem volt túl sok köze, aztán valami teljesen értelmezhetetlen produktum következett Belly To Belly néven, már Warrant 96-ként, mondani sem kell, mekkora sikerrel.
A Warrant követhetetlen felállásokban rendszeresen koncertezett az utóbbi 10 évben a nagy nyári amerikai dallamos metal hakniturnékon, adogattak is ki ilyen-olyan gyűjteményes anyagokat, a Born Again azonban az első teljes értékű stúdiólemezük 1996 óta. A leglényegesebb változás, hogy a csapat lelke, arca és fő dalszerzője, az évek óta súlyos alkohol- és súlyproblémákkal küszködő Jani Lane nincs itt, a mikrofonnál az a Jamie St. James áll, akit a Black N' Blue nevű harmadvonalbeli csapatból ismerhetnek a loszándzseleszmetál-komplettisták. A felállás ezt leszámítva az első három anyagot feljátszó négy hangszeresből áll, azaz itt van az Erik Turner - Joey Allen gitárpáros, Jerry Dixon basszer, és a süllyedő hajót annak idején elsőként elhagyó tékozló fiú, Steven Sweet dobos is. Az előzetes hírek egy hamisítatlan glam/sleaze anyagról és nagy visszatérésről szóltak, de hát ezt már egy évtizede hajtogatják, így nem vettem túl komolyan a beharangozókat, és úgy ültem neki a Born Againnek, hogy nem számítottam tőlük semmi igazán értékelhetőre.
Aztán láss csodát, ahogy szólt a lemez, érdekes módon azt vettem észre: határozottan tetszik, amit hallok, még ha nem is vesztettem tőle el az eszemet. Mivel a második, sőt, még az ötödik hallgatás után is ugyanez volt a benyomásom, kénytelen voltam levonni a következtetést: a Born Again egy vállalható album. Nem az évszázad mesterműve, azt sem hinném, hogy ezek a dalok akár hosszabb, akár rövidebb távon kiszorítják majd a koncertprogramból az első három lemez számait, de végre nem kell az embernek a száját húzogatva, kínosan feszengeni, miközben pörög az anyag. Görcsmentesen, hallható élvezettel tolják a hamisítatlan kaliforniai dallamos metalt - nyilván ők is nagyon jól tudják, hogy nincs vesztenivalójuk. Mivel manapság annyira ritka az ilyen zene, mint a fehér holló, kimondottan jól esik néha szólni hagyni a bandát, pláne, hogy az ő kezeik alól még 2006-ban is ezerszer hitelesebben gördül elő az ilyesmi, mint azoktól a fiatalabb fogatoktól, akik megpróbálják reprodukálni a hard rock fénykorának soundját, hangulatát.
Habár olvastam már olyan kritikát is a Born Againről, hogy Jani Lane nélkül nincs benne semmi Warrant-íz, én nem osztom ezt a véleményt. Igenis hallatszik, kik játszanak, elég csak a nyitó Devil's Juice refrénjét, a Dirty Jack kezdését vagy a Bourbon County Line-t említenem. Utóbbiból aztán tényleg csak Lane hangja hiányzik, és simán felfért volna a Dirty Rotten Filthy Stinking Rich-re vagy a Cherry Pie-ra. Jani kiváló torka ugyan az egyik legfőbb tényező volt, amiért a Warrant annak idején ki tudott emelkedni a nagy veszkócsizmás, szűkfarmeres rocker-áradatból, de Jamie is határozottan jól nyomja. A Black N' Blue-t csupán nagyon érintőlegesen ismerem, de pont azzal a kicsit pimasz, nyegle orgánummal rendelkezik, ami a legjobban illik ehhez a zenéhez. Azt persze le sem tagadhatná, hogy David Lee Roth hangján nőtt fel, de ez nem baj (a Hell, CA. kezdésénél például totál DLR-es dallamokat hoz).
Nem minden nóta egyformán jó, akadnak üresjáratok (a Love Strikes Like Lightningból vagy a Roller Coasterből például sokkal többet is ki lehetett volna hozni), közepesebb témák (mint a Glimmer című power líra), de tényleg meggyőzőek is előfordulnak szép számmal, ilyen például a már említett Bourbon County Line, a keményebb, modernebb felfogásban zakatoló Angels vagy a marós refrénű Down In Diamonds. Különösebb egyéni teljesítményekről nem számolhatok be, de az ilyen típusú zenében soha nem is ez volt a lényeg, hanem a feeling. Az pedig megvan, még akkor is, ha a Cherry Pie-korszaknak végérvényesen annyi, és nyilvánvalóan ők is tisztában vannak vele, hogy az életben nem adnak már el pár tízezernél több új lemezt. Ennek ellenére egyébként határozottan kellemesek például a gitárszólók is (és ha rosszmájú akarok lenni, ma már aligha van pénzük stúdiózenészekkel feljátszatni ezeket, tehát bizton tekinthető autentikusnak a dolog).
Hogy újjászületett-e a Warrant, az továbbra is képezheti vita tárgyát, de a magam részéről úgy vélem, az ő esetükben már az is feltámadásnak tekinthető, hogy végre képesek voltak összeszedni magukat és kihozni egy korrekt stúdióalbumot. Ezért és az igazán jó nótákért úgy gondolom, megérdemelnek egy határozottan szépen görbülő, rokonszenves nyolcast. Ebben a pontszámban a stílus iránti nagyfokú szimpátiám is benne foglaltatik, de azért aki régen szerette őket és még emlékszik rájuk, szerintem nyugodtan tehet egy próbát.
