Ugyanúgy mindenféle hírverés nélkül jelent meg a Warrior Soul új albuma, mint a legutóbbi, 2017-es Back On The Lash vagy az azt megelőző, 2012-es Stiff Middle Finger. Komolyan, Kory Clarke mára olyannyira fű alatt működteti a zenekart, hogy meggyőződésem: többen most, e cikk láttán is éppen rácsodálkoznak a létezésükre. Pedig ez a csapat annak idején a szakma egyik nagy ígéretének számított, Geffen-szerződéssel, miegyébbel, csak hát a jó Kory alighanem túl kezelhetetlen és nagypofájú volt ahhoz, hogy sztárt faragjanak belőle. Miközben a korai albumokkal minden adott volt ehhez. A Klasszikushockban is baromira időszerű lenne már bemutatnom valamelyiket...
A Warrior Soul amúgy ma sem rossz, Clarke 2019-ben is zsigerből tolja ezt a néhol arénás, néhol punkos, néhol füstös-elszállós, de minden körülmények között fésületlen és koszos rockmuzsikát. Ennek megfelelően elvagyok a lemezzel, mint ahogy pörgettem néha a legutóbbit is: semmiképpen sem klasszikus értékű darabok ezek, de az érzés bennük van, és épp eléggé hajaznak a régi dalokra ahhoz, hogy kellemesen otthonos melegséget ébresszenek a hallgatóban. We Cry Outra, The Losersre, Blownra, Let's Get Wastedre ugyanakkor senki se számítson, az egy egészen más szint volt. Ezek az amúgy elég pofás rock'n'roll-nóták messze nem olyan jelentőségteljesek, mint az említett óriási himnuszok.
Egy komolyabb probléma azért így is akad az anyaggal, és emiatt le is vontam egy pontot a zenét és a nótákat tekintve egyébként reálisnak tűnő hetesből. Ne is kerülgessük a forró kását, főleg, hogy távolról sem újdonság, amiről beszélünk: Kory egykoron megbabonázó, bődületes erejű hangjából mostanra sajnos nem sok maradt. Már a tíz évvel ezelőtti, dieseles Trouble-bulin is égbekiáltó volt, mennyire megkoptak a legendás hangszálak, és az előző lemezeken is ezt éreztem az egyetlen igazán jelentős negatívumnak. Maga a zene korrekt, de ahol az ember lendületesebb, húzósabb énektémákra, neadjisten nagy üvöltésekre áhítozna, ott sokszor csak meleg levegő vagy valami szolidabb megoldás érkezik – ezzel sajnos nincs mit tenni, így jártunk. Az Up The Dose, a címadó, a Melt Down, netán az egészen korai érára visszautaló War Ride Children és Going Mental ugyanakkor azért így is szimpatikusak. A hangzásról ugyanezt sajnos már nem tudnám elmondani, kissé low-budget az összkép, de hát maga a zenekar meg a lemez is low-budget, így aztán nyilván nem szólhat úgy, mint a Geffennél annak idején dollárszázezrekből összekalapált csúcsprodukcióik.
Kory Clarke-nak annak idején simán elhitte az ember, hogy ha felmegy a színpadra, pusztán a hangjával és a kiállásával képes kirobbantani egy forradalmat. A néhai lánglelkű hadvezér napjainkban már inkább csak olyan, mint egy rokonszenves régi arc, akit minden szombaton látsz a klubban, és tudod, micsoda sztorijai vannak huszonöt-harminc évvel ezelőttről. Már semmiképpen sem rá fogadnál, ha balhéba keveredne a kidobókkal, viszont ő maga is tisztában van azzal, hogy eljárt felette az idő, így aztán inkább csak bölcsen eldumálgat az egyik sarokban bárkivel. No igen: egy idő után senki sem akarja megváltani a világot, és általában pont akkorra tűnik tova a vágy, mire az ehhez szükséges képességek is elillannak. Nézhetjük ezt úgy is, hogy lehangoló, de szerintem inkább csak ilyen a világ rendje, amit el kell fogadni, akár ínyünkre van, akár nincs.
Hozzászólások