Shock!

Csak megszületett... Egész sokáig teljesen bizonytalannak tűnt, hogy mikor lesz Wendigo nagylemez, hiszen a zenekar nem akart idejekorán beleugrani valamibe csak azért, hogy legyen. A Let It Out alapján azt kell mondanom, hogy jól tették.

Az elmúlt néhány év alatt összeérett a csapat, és ugyan itt-ott beugranak nevek az album hallgatása alapján, összességében megint az erősödött meg bennem, ami a koncerteken is: a Wendigo igazából senkire sem hasonlít. Ez pedig nagyon nagy pozitívum, ráadásul a magyar zenekarok közül kevés banda erénye. A Dream Theater-párhuzamokat tehát el lehet és sürgősen el is kell felejteni, ez már egy teljesen más történet, mint a Da Capo volt, és a Stonehenge-hez sincs sok köze. Ha már skatulyázni kell, a prog metal jelző mondjuk rendben van, már ha egyáltalán jelent ez még valamit manapság, de szívesebben mondom azt, hogy ez itt egy kimondottan súlyos, riffelős, de megfelelően agyas és intelligens metal banda, kivétel nélkül kitűnő dalokkal.

A Let It Out legnagyobb fegyverténye összességében az a hangulat, amit teremt: egészen sajátos, néhol kimondottan sötét, de mindig ott van benne a fény. Egyszerre modernek, súlyosak és nagyon szépek, érzelemgazdagok, mélyek ezek a dalok. Aki szereti a Nevermore-t, a Dead Soul Tribe-ot, a Soilworköt, a Disturbed-öt, az Arkot, a késői Fates Warningot, a Kee Marcello-féle K2-t, az mind-mind találhat magának kedvére való dolgokat itt – és ezek ugye elég különböző bandák... A Wendigónak ráadásul sikerült elkerülnie azt a csapdát, amit oly sokaknak nem: mindvégig technikás a zene, ahol eleresztik a kezüket, ott hallani, hogy nehezen lehetne zavarba hozni őket, de semmiféle öncélú villogás nincs, kimondottan dalközpontú az egész album, ráadásul valami mocskosul jól is szól. Vastag, tiszta és erőteljes a hangzás, a gitárok különösen kellemesen dörzsölik a dobhártyát, és nagy örömömre végig főszerepet is kapnak.

A nyitó Broken kimondottan harapósan nyitja a lemezt a maga málházós riffjeivel, BZ is meglepően súlyosan, enyhén Disturbed-ös ritmizálással hozza magát a verzékben, hogy aztán bejöjjön egy eszméletlen jól eltalált, fogós refrén. Ennél hatásosabb nyitást nem is tudnék elképzelni ide. A Thousand Voices szintén jó súlyos a maga Nevermore, Soilwork vonalon mozgó gyilkos riffjeivel, a hard rockosan ragadós refrén pedig ismét kifektet. A melankolikusabb kezdésű Butterfly is telitalálat, akárcsak a húzós, feszes, de egyúttal funkys témákat és lazaságot is felvillantó Prophets Of Emptiness. A Rain Makerben megint bejön a Disturbed-féle jellegzetes ritmizálás, bár a két zenekar teljesen másként szólal meg: ez is gyalul, főleg koncerteken lesz komoly csúcspont. A latinos témázgatással induló, majd spanyol sorokkal megtűzdelt Sangre De Diosban vannak a lemez talán legjobb gitárszólói, az igazi csúcspont azonban a záró Two As One a maga lassan masszírozó gitárjaival és fokozatosan kibontakozó, emelkedett hangulatával. A vége felé menetelve egyenesen katarktikussá válik a dal a refrén alatt folyamatosan építkező gitárszólókkal, majd jön a csendes zárás és a befejezés. A mai Fates Warning, a Dead Soul Tribe vagy az Engine egyaránt büszke lenne erre a nótára.

A tagok már előző zenekaraikban is bizonyítottak, így különösebben nem látom értelmét hosszasan ecsetelni a hangszeresek kvalitásait, ezzel ugyanis mindenki tisztában van, aki egy kicsit is otthonosan mozog magyarmetalilag. Azt azonban muszáj kiemelni, hogy BZ hatalmasat fejlődött a Stonehenge óta, amihez nyilvánvalóan hozzájárultak az After Cryingban eltöltött évek is. Nemcsak magabiztosabban és erőteljesebben, de jóval változatosabban, sokszínűbben is énekel, mint előző bandájában, a refréneket pedig tényleg nem tudom eleget dicsérni.

Ez tehát nemcsak egy kiforrott, érett banda bemutatkozása, hanem egyben egy újabb magyar lemez is, ami teljesen vállalható a nemzetközi piacon. Márpedig mindenképpen arrafelé kellene próbálkozni, ott ugyanis sokkal nagyobb lehetőségek rejlenek az ilyen zenében, mint itthon, ahol ugyebár kevés babér terem az igényes és tényleg egyedi produkciók számára. Erre is számos banda kálváriáját tudnám példának felhozni, de inkább nem teszem.

Ha nyitott vagy egy nehézsúlyú, ám gondolatokkal teli hazai zenekarra, akikről a zenéjük színvonala vagy a lemezük hangzása alapján tutira nem mondanád meg, hogy magyarok – és ezt most tényleg minden lenéző sznobizmus nélkül mondom, még ha nem úgy tűnik, akkor is – , ne hagyd ki a Let It Out-ot.