Tények: tapasztalt énekes, rutinos gitáros/producer, Frontiers Records, Los Angeles... Na, miért is ne próbáljuk meg? Sokkal kutyaütőbb és fakóbb formációt is kiad a jónevű(?) olasz vállalkozás, mi bajunk is lehetne akkor ebből, nem igaz?
Előfeltevés: tucatriffekre épülő, álenergikus hard rock, rocksulis ritmusozás, beleásítozás, érdektelenség, tisztességes iparozás, számlázás, kibillenthetetlen 7 pont.
Körítés: Chas West megfordult már jó pár helyen, legutóbb épp a Red Dragon Cartelben, meg még vagy öt sehová sem jutó formációban, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a hangja ne lenne alkalmas egy rendes rocklemez elkészítésére. Főleg, hogy Roy Z-vel már zenéltek együtt a jóval akusztikusabb megszólalású Tribe Of Gypsies-ben. Roy Z-t úgy szokás emlegetni, mint aki – figyelem, modorosság! – képes feltámasztani az énekes halottakat, és bár én sosem ájultam el tőle, de a rockszakma imádja, Bruce Dickinson meg Rob Halford is imádta, fogadjuk hát el, hogy frankó zenei személyiség. Jimmy Burkard a másik gitáros a lemezen, ő mindenki Jimmyje L.A. környékén, aki beugrik oda, ahova épp kell egy épkézláb gityós, hát most épp ráért ezt a lemezt is felszólózgatni. A basszust Jason Cornwell búgatja, a dobos Dave Moreno, ők is amolyan örökös be- és kisegítők, nemkülönben a billentyűs, Stephen LeBlanc.
Erről van szó: a körítés is mutatja, hogyan született meg ez a lemez, mennyire kell zenekarként tekinteni a Volume I alkotóira. Ennek ellenére a Never Surrender egész lendületes felütésként indul, kis Jake E. Lee-hangulatú tekeréssel, még az is lehet, hogy West hozta magával, mindenesetre a rekedtes hanggal párosítva jó kis dal ez. Akad benne váltott szólózás is, rendben van. A második Dance Of Life halvány zeppelines hangulatot hoz, visszafogott tempóban, és csak reménykedem, hogy ne üljön le a lemez rögtön már itt. Nem annyira izgi a téma, de a harmadik Ain't Gonna Drown megmenti a helyzetet, amennyiben ez hozza a tutista hard rockot.
Innentől kezdve viszont valahogy tényleg elfogy a remény a folyamatos beindulásra, lehet szó akár erőballadáról (power ballad) vagy dögösnek szánt rockzúzdáról. Érdekes, mert az énekhang révén visszaköszön némi Ian Gillan és Robert Plant is Chas West torkából, és hallani is, hogy nem rajta múlik a műsor lendülete, de valahogy nem jön a lebilincselő zenei élmény. Nem tudom, hány nekifutásra vették fel az egyes részeket, sávokat, de az én verziómban többféle hangzás is jellemzi az albumot, néhol vékonyabb a gitár, máshol a dob hangképe ugrik ki az egészből, ha odafigyelek, zavaró tud lenni. És nem az effektekről beszélek. A kásahangzás egyik példája az On My Own című tétel, ami egy erős demó megszólalását idézi: talán ezzel házalt Roy Z a zenészeknél, amikor a leendő terméket kasztingolta. Legyen szó az aránylag sok lírai darabról, vagy a masszívabb dalokról, nem túlzottan ássák be magukat a memóriába, bármennyire is rokonszenves a zenészek hozzáállása, zenei felfogása.
Verdikt: összességében sajnos egy olyan seszínű, szagtalan anyagot gyúrt össze ez a kompánia, ami nélkül ugyanúgy kelhetünk fel holnap, mintha nem is lett volna soha. Az előfeltevésben felsorolt dolgok részben beigazolódtak, illetve ha más felhanggal is, de megállták a helyüket. Kár, mert ugyanennyi erővel lehetett volna izgalmas is ez a lemez. Ehhez valószínűleg közös próbák, sok ötletelés és türelmes csetkelés kellett volna. Talán nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, ilyenekre nem került sor.
Tisztességes iparosmunka, nagyon gazdaságos energiafelhasználás.
