A Wildness 2020-as Ultimate Demise lemeze kollektíve mindannyiunk radarja alatt elsuhant, amin utólag annyira nem is csodálkoztam, hiszen a promós téren nem túl acélos AOR Heaven cég kiadványai sajnos tendenciózusan elsikkadtak a nagy dömpingben. Pedig érdemes lett volna odafigyelni az időközben jobblétre szenderült németekre, mert számtalan kultikus favorit nagyszerű új anyagát gondozták az évek-évtizedek során, a Frontline-tól a Stage Dollson át a Bad Habitig. A Wildnessre is tök véletlenül bukkantam rá, amikor olvastam egy interjút Danny Rexonnal, a Crazy Lixx minden lében kanál énekesével, akinek többek között az ezredforduló után készült legjobb skandináv rocklemezekről is kikérték a véleményét, ő pedig nem volt rest az akkor friss albumot a legjobb ötbe delegálni. Ami persze látatlanban túlzásnak tűnt, azonban hamarosan kiderült, hogy Rexon mester egyáltalán nem rugaszkodott messzire a realitás talajáról, az Ultimate Demise ugyanis tényleg ennyire jó volt dalok szintjén.
Jóllehet az Erik Forsberg énekes és Erik Modin dobos/producer/fő dalszerző által dominált banda nyilvánvalóan nem találta fel újra a spanyolviaszt azon a korongon, de ahogy fuzionálták a kristálytiszta északi melodikusságot az amerikai hajmetál leglényegesebb fogásaival, a Dokken- (Cold Words), Ratt- (Burning It Down) és Ozzy-módra (Denial) hangzatos riffekkel és amilyen minőségben tették mindezt, az bizony nem hagyott kívánnivalót maga után. Olyannyira nem, hogy ezzel az új lemezzel nem is sikerült felülmúlniuk az Ultimate Demise őrületes slágerparádéját.
Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a Resurrection nem nyílegyenes következménye a 2020-as eresztésnek, ami akár bölcs előrelátás, akár új kiadójuk, a Frontiers profiljához való asszimilálódás eredménye, mindenképpen feltűnő jelenség. Forsbergék nagyjából ugyanabba az irányba léptek most, mint a Crazy Lixx a legutóbbi lemezzel, tehát teret engedtek a mostanában mindenki által előszeretettel hivatkozott synthwave-es szellemiségnek, de ez nem tragédia, lévén rokon műfajról van szó, melynek elemei nem testidegenek és így könnyű azonosulni velük. Más kérdés, hogy noha dalokat írni továbbra is nagyon tudnak a svédek és egyes témáikkal még mindig könnyedén hatalmukba kerítik az embert, az Ultimate Demise szabadon áramló energiái és fennkölt zeneisége érezhetően kiszámítottabban és fojtottabb formában jelennek meg a mai, mondhatni soft rockosabb Wildnessben.
Már a lemezt nyitó Nightmare nagyvárosi neonfényes hangulata is visszafogottabb zenekart mutat, ami még úgyis meghatározza a teljes anyag jellegét, hogy a másodikként érkező és korábbi önmagukat felvillantó Release The Beastben tényleg rendesen szabadjára engedik a fenevadat. A folytatásban azonban nem marad kétség a hallgatóban, hogy merre húz a banda, a Tragedy és a Best Of Me egyaránt lágyabb húrokat penget és a billentyűs hangszereket tolja előtérbe, amit csak minimálisan tud ellensúlyozni a közéjük ékelődő, egyébként óriási Love Resurrection azzal a Tyketto-módra lüktető riffel. A lemez közepéig kell várni arra, hogy ismét felpörögjenek az események, ami a The Final Fantasy képében történik meg. Ez sem harapja le a fejedet, de azért merít az Ultimate Demise riffesebb, kigyúrtabb felfogásából.
A lovakat azonban ismét hamar visszafogják, mert érkezik a retrósan westcoastos Lonely Girl, viszont a legnemesebb skandináv hagyományokat ápoló Fading Sun és The One And Only perfekt melódiáival azért megint az ujjaik köré csavarják a svéd dallamos rock minden hívét. A végén a Dawn Of Forever lírája is kiemelkedő momentum, ami a karizmatikus Forsberg kvázi jutalomjátéka, a java azonban még hátravan, az utolsóként érkező Eternity Will Never Fall ugyanis az album egyik csúcspontja: ez a kelta ízű motívumokkal, marcona riffekkel és hatalmas szólókkal operáló, korai Dare-t és Tent idéző, mi több, még a Maidennel is rokon epikus mestermunka a csapat muzikalitásának sava és borsa. Klasszis teljesítmény, ezt a Wildnesst szeretem igazán. Ha már gitár: a daloknak fazont adó Forsberg mellett mindenképpen kiemelném Pontus Sköld munkáját, mert tényleg minden igényt kielégítően ízléses módon hozza a kiválóan felépített és a dalok érdekeit szolgáló, John Norum és Kee Marcello mércéjével mérve is roppant színvonalas szólókat.
Ahogy az év végi összesítőben írtam, annak ellenére is rengetegszer hallgattam a Resurrectiont 2022-ben, hogy alapvetően lendületesebb és gitárorientáltabb albumot vártam tőlük, de ez is azt az alaptézist bizonyítja, hogy csak a jól megírt dalok számítanak. Mindazonáltal nem bánnám, ha legközelebb megint újjászületnének és visszatalálnának a lendületesebb, energikusabb önmagukhoz. Azért az jobban áll nekik.
Hozzászólások