„Nincs szerelem. Nincs öröm. Nincs remény. Nincs élet." – üvölti Istentől elhagyatva Lee Dorrian a With The Dead új anyagának Anemia című dalában, és ez a helyzetjelentés precízen mutatja be a lemezen hallható, karneválian vidám hangulatot. Hatvanhat percnyit kapunk a legnyomasztóbb, legnyomorultabb és legtorzabb doom muzsikából, ahogy talán tényleg csak a stílus felkent apostola képes elénk tárni azt, aki az élet tobzódásában is kizárólag az elmúlás bűzét érzi.
„Zártkörű rendezvény" – akár ez is állhatna arra a borítóról ránk kacsintó, mumifikálódott hulla nyakában lógó táblán, amelyen az szerepel, hogy Love From With The Dead. Mert ettől a lemeztől aztán egyetlen utcáról beesett, a stílust lefeljebb csak hírből ismerő ember sem válik majd doomsterré. Nem fogják érteni, hogy mi a jó abban, hogy ha a hét dal közül a legrövidebb is hat és fél perces. Ha a ritmus csak a legritkább esetben „gyorsul fel" a középtempóig, és ha az utolsó dalban például jó tíz percen át kábé ugyanazt a gitártémát hallhatjuk. Nem fogják elfogadni, hogy Mr. Dorrian az éneklésre akár csak minimálisan emlékeztető tevékenység helyett, jobb híján folyamatosan üvölt-kántál-suttog-rémiszt antihangjával, és hülyének fognak nézni, ha azt mondjuk nekik, hogy ezzel tényleg igazán különleges atmoszférát képes teremteni. De aki valaha is ismerte és szerette a Cathedralt (annak is leginkább korai korszakát), tudni fogja, miről beszélek. Meg mondjuk a Monolord sem rossz viszonyítási alap, mint ahogy akár a YOB sem.
Pláne felkapja a fejét a bennfentes, ha meghallja, hogy ezúttal már az egykori Katedrális-basszer Leo Smee is csatlakozott a hadhoz, aki továbbra is hordja hihetetlen karimájú kalapjait, és továbbra is zseniálisan basszusozik. Aztán az sem kismiska, hogy a dobok mögül lelécelt Mark Greening (lásd még Electric Wizard, Dead Witches) helyét az az Alex Thomas vette át, akit a legtöbben onnan ismerhetnek, hogy ő dobolta fel a Bolt Thrower Mercenary lemezét. És hiába számít elődje nagyobb névnek, Alex játéka nekem egy fokkal tán jobban is tetszik, mint Greeningé a debütáló korongon. (Pedig az sem volt ám rossz.) A gitáros továbbra is a szintén egykori Electric Wizard-alapító Tim Bagshaw, akinek szándékoltan minimalista eszköztárú (ugyanakkor iszonyat széttorzított) játéka talán tényleg nem a legizgalmasabb a világon, viszont ide tökéletesen illik.
Nem mondom, hogy nem tartom indokolatlanul hosszúnak a CV1 lényegében nagyobb tempóváltás nélküli, majd' tizennyolc percét, nem mondom, hogy nem untam a Watching The Ward Go By elejét, amikor jó hat percig alig történik valami, és nem mondom, hogy bármikor szívesen teszem fel a With The Dead kettes lemezét. Azt viszont mondom, hogy rég találkoztam olyan doom koronggal, ami ennyire magába szippantott volna, mert bár az első lemez is tetszett, valahogy mostanra kapott el igazán a haláli ringlispíl. És lehet, hogy hülyének nézel miatta, de legyen bármennyire is mélybe taszajtóan sötét a WTD zenéje, rám mégis felszabadítóan, már-már megnyugtatóan hat.
Hozzászólások