Azt kapod, amire számítasz, te pedig örülsz neki. Néha tényleg ennyire egyszerű az egész. Mint mondjuk a With The Dead esetében. Mark Greening, Tim Bagshaw és Lee Dorrian: három ikonikus doom figura. Az első kettő az Electric Wizard alapító ritmusszekciója, akiknek szentségtelen játéka ott kísért a Varázsló igazán fontos lemezein, azaz az első négyen (Greeningé pluszban még az utolsón is, de ez nem lényeges), a harmadik tag pedig ugye a doom felkent apostola, a két évvel ezelőtt ledőlt Cathedral egykori főnöke, és ami talán még ennél is fontosabb: a stílus fellegvárának számító Rise Above kiadó teljhatalmú ura. Na, ezek hárman mégis milyen zenét játszanának? Olyat. Száraz, tömény, torz és istentelenül súlyos doom metalt, amiben ugyanúgy ott van a Wizard széttorzított és hömpölygő monotóniája, mint a Cathedral old school riffelése (játékossága és kísérletező kedve viszont nuku). Amilyet a név alapján és az élőhalottra mázolt papok látványától egyaránt várnánk.
Mindösszesen hat dal, negyvenkét percben, lassú és lassabb tételek morajlanak egymás után ráérősen, kísértetiesen gyászos atmoszférát teremtve. Miközben Bagshaw hat láb mélyre hangolt, fuzzos gitárja hol kimondottan a riffekre helyezi a legfőbb hangsúlyt (Crown Of Burning Stars, Nephthys), máskor inkább az atmoszféra-teremtésre, (Living With The Dead, Screams From My Own Grave), hol pedig sikolyokat, vagy épp a jegesen metsző szelet mímeli (I Am Your Virus). Greening erőteljes, ha kell, rafináltabb (a Crossban miket üt már!), ha kell, visszafogott dobjátéka adja a sziklaszilárd alapokat, Dorrian totális antihangja pedig a megszokott: most is közelebb áll a narrációhoz, mint az énekhez, de én ilyennek szeretem, számomra ezzel teremti meg a tökéletes hatást.
Nem hazudhatom azt, hogy néhol nem hajlik unalomba a játék (mind a Living With The Dead, mind a már-már funeralba hajló zárószám túl hosszú a maga 8-9 percével), itt-ott nem fért volna el több változatosság (legalább olyan, egy kicsit energikusabb tempó, mint mondjuk a The Crossban, ami amúgy a favoritom is lett), vagy épp rafináltabb megoldás (a Screams... elején a dobtéma például megdöbbentően banálisnak hat), de ez a rendkívül masszív monstrum így is tiszteletet és figyelmet parancsol magának. Amit a stílus híveitől minden kétséget kizáróan meg is fog kapni, még ha túl nagy revelációt nem is kell várnunk tőle.
Nem mondom, hogy az év lemeze (talán még doomfronton sem), nem mondom, hogy mestermunka, csak azt mondom, hogy szeretem hallgatni. Az utolsó Electric Wizardnál, vagy Dorrian régi harcostársa, Gaz Jennings új bandáinál (Death Penalty, Lucifer) például egészen biztosan jobban. Doom on!
