Kicsit gondban vagyok az új Electric Wizard bemutatásával. És nem, a legkevésbé sem amiatt, hogy Jus Oborn és társai valami annyira újítót, vagy meglepőt húztak volna, nem, ez az anyag épphogy nyílegyenesen következik legutóbbi, Black Masses című lemezükből, sőt, igazából az egész kultikus életműből is. Ugyanaz a romlott, szinte tapintható sötétséggel bíró okkult-drogos doom metal található itt is, mint ezidáig, sőt, talán most van csak igazán csúcsra járatva a dolog, hiszen az anyagnak bevallottan van egy lezáró jellege.
Nem azt mondom, hogy ez lesz a Wizard utolsó lemeze, de az biztos, hogy ezen az úton már nem nagyon tudnak majd merre menni tovább, és ezt az érzésemet csak felerősítik Oborn erre irányuló nyilatkozatai, illetve a lemezcím. A gond pedig valahol éppen ez: aki eddig kedvelte őket, szinte kizárt, hogy a Time To Die esetében csalódjon (maximum megjegyzi, hogy nem ez lesz tőlük a kedvenc korongja, mint ahogy nekem sem), viszont újonnan érkezőkre ez alapján az anyag alapján nem nagyon kell számítani. Egyfelől ez amúgy sem túl gyakori a nyolcadik sorlemez környékén, másrészt viszont a Varázsló sosem volt még ennyire hosszú, primitív, és – legyünk teljesen őszinték – helyenként bizony unalmas sem. Hogy egy esetükben kifejezetten gúnyosnak ható hasonlattal éljek: nem teszek hát mást, mint a megtérteknek prédikálok.
|
megjelenés:
2014 |
|
kiadó:
Witchfinder Records |
|
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
|
Igen, nagyon hosszú ez az ördögi játszma, ezt jó lesz előre leszögezni, ami persze megint csak nem lehet újdonság, hiszen az igencsak nyomasztó és megterhelő zenét játszó somerseti banda mindig is a hosszabb anyagokat szerette, de akkor is, (hatszáz)hatvanhat percen keresztül nyúzni ezt az éjsötét muzsikát, nem éppen fáklyásmenet. Ráadásul mindez igazából csak hét dalt jelent, hiszen a középtájt elhelyezkedő, és kimondottan kedves című Destroy Those Who Love God és a záró Saturn Dethroned inkább csak hangulati át- és levezetőket jelentenek, a keretes jelleget erősítvén (mint ahogy a nyitó Incense For The Damned bevezető másfél perce is). Ezekben a tételekben a zajmassza alatt hol halkabban, hol felerősödve hallhatunk részleteket egy 1985-ös dokumentumfilmből, a The Devil Worshippersből, és hát mondanom sem kell, hogy hőseink a sátánimádat-drogok-rockzene kapcsolatát boncolgató művet nem éppen eredeti, elrettentést szolgáló céljának megfelelően használják fel – hatásosnak mondjuk így is hatásos.
Mint ahogy az a lassú, őrlő, lelkünket boncoló ősdoom-triász is, amit voltak kedvesek rögtön az anyag legelején ránk zúdítani, mind a már említett Incense, mind a címadó, mind pedig az I Am Nothing belassított, elnyújtott riffekkel építkezik ráérősen, kifejtősen, monotonon, miközben Oborn is hozza a tőle megszokott effektezett-eltorzított-minimál kántálást, ami tipikusan szeresd vagy gyűlöld jellegű. Szövegileg sem kell másra számítani, mint az eddig megszokott drogok-halál-Sátán szentségtelen hármasára, néha kifejezetten olyan érzésem van, mintha ennek a faszinak minden egyes sorát hallottuk volna már korábban, és összesen jó ha ötven szavas szókinccsel rendelkezik. Ennek ellenére persze ezekben a dalokban is ott gomolyog az a túlzás nélkül félelmetes, szinte vághatóan sűrű sötétség, amit nem nagyon tapasztalhatsz meg máshol.
A Funeral Of Your Mind / Lucifer's Slaves némileg energikusabb párosa ilyen kínzó alapozást követően szinte már üdítően hat, pláne a lemez „legslágeresebb" darabja, a klipes Sadiowitch, amelyben túlzás nélkül fülbe mászó riffekkel támad Jus és becses neje, a szépséges Liz Buckingham asszonyság. Ja igen, el ne felejtsem: dobokon újra az a kifejezetten változatosan játszó Mark Greening hallható, aki az első négy – jobbára klasszikus – lemezt dobolta fel, és aki azóta persze már újra lelécelt a fedélzetről. vissza a Ramessesbe. Kár volt elengedni.
Az igencsak szuggesztív borítóba csomagolt Time To Die messze nem a legnagyobb lemez az Electric Wizardtól, de talán nem is ez volt a céljuk. Sokkal inkább le akartak szállítani egy esszenciális anyagot, közben egy kicsit meghalni, hogy utána újult erővel támadhassanak fel. Ez pedig sikerült is, én pedig kíváncsi vagyok, van-e és merre a tovább.
Hozzászólások
Pedig a legkevésbé sem szántam annak, ezt jelzi mondjuk a pontszámom is. Csak azért megemlítettem a negatívumokat is, meg azt is, hogy talán ezen az úton már nem feltétlenül van hová tovább.
De ami engem meglepett, hogy most láttam a Classic Rock magazin januári számában, hogy fent van a lemez a tavalyi top 50 albumuk között, a 30 akárhanyadik helyen. Nem gondoltam volna, hogy még ott is viszont fogom látni.
Szerintem teljesen korrekt lemez és én egyáltalán nem érzem önismétlőnek (egyáltalán stoner-doom vonalon nem nagyon van értelme szerintem ennek a "nem tudnak újat mondani" kritikának...) ez nem az a műfaj, ahol világot kell megváltani, viszont szerintem még így is sokkal "élőbb" műfaj és zene ez, mint a mai tucat metálok többsége
10/9
Igen, várható. A csúszás egyetlen oka, hogy simán elfeledkeztem róla, és csak a két ünnep között bányásztam elő. De lesz.
Nem rossz, de szerintem az előző kettő jobb volt. Valahogy azokra kompaktabb számokat sikerült írni. Persze értem én, hogy a Wizardnak ez a koncepciója, de most szerintem kissé átestek a ló túloldalára a zene improvizatív jellegét tekintve (magyarán: túl sok a céltalan gitárnyűvés).
Egyébként a Wizardnál nem újdonság az, hogy valamilyen propaganda-jellegű filmet az eredeti üzenettel ellentétes módon használnak fel, elég beteg az a videójuk is, amiben a The Chosen Few alá van bevágva valamelyik amcsi iskolai mészárlás kapcsán készített emlékvideó. (Bár ha jól tudom, eredetileg nem ők csinálták, de facebookra kirakták, szóval nem úgy tűnik, mintha nagyon el akarnának határolódni tőle).