Shock!

Ahhoz képest, hogy mennyire bizonytalan körülmények között került annak idején piacra a Witherfall első nagylemeze, a kiváló Nocturnes And Requiems, mára elég szépen kinőni látszik magát a csapat. Ez a progos elemekkel átszőtt komplex, sötét heavy/power metal persze még a műfajon belül sem lesz soha a tömegek zenéje, de úgy veszem észre, hogy az ilyesmire fogékonyak közül egyre többeknek cseng ismerősen Joseph Michael énekes és Jake Dreyer gitáros bandájának neve. Nyilván nem ártana az ügynek, ha lehetne turnézni is, de ezzel most sokat senki nem tud kezdeni. Majd talán egyszer...

A Curse Of Autumn a zenekar harmadik teljes nagylemeze, és egyik érdekessége, hogy a színtér egyik legprofibb, legkeresettebb bérdobosa, Marco Minnemann (The Aristocrats, Joe Satriani, Steven Wilson satöbbi) ütötte fel. Marco a hivatalos promóképeken is szerepel, szóval csak reménykedni tudok benne, hogy marad legalább pár turnéra, ha egyszer végre eljutunk odáig. Maga a zene pedig alapvetően ugyanazokat az erényeket csillogtatja, mint a Nocturnes And Requiems és az A Prelude To Sorrow – vagyis továbbra is csak ajánlani tudom mindenkinek, aki nyitott a súlyos, okos, dallamos heavy metalra.

Olyan véleményekkel is találkoztam, amelyek szerint ez a Witherfall eddigi legjobb lemeze, meg olyanokkal is, amelyek szerint épp ellenkezőleg, az előzőek azért erősebbre sikerültek. Nem feltétlenül szeretném dűlőre vinni a kérdést – nekem abszolút kiegyensúlyozottnak tűnik a színvonal, nem érzékelek érdemi minőségi eltérést a három anyag között, mindegyiket szívesen hallgatom. Enyhe kezdeti benyomásom az volt a tavaszi megjelenés tájékán, hogy mintha most több lenne az elsőre fogós dallam, refrén, mint eddig, de még ebben is bizonytalan vagyok, mivel az első két anyagot meglehetősen sokat pörgettem, szóval nekem az ottani dalok is adják magukat, minden agyasságuk ellenére is. De elképzelhető, hogy aki most találkozik először a Witherfall zenéjével, könnyebben bele tud kapaszkodni a banda világába a Curse Of Autumnnal. Kicsit talán az előző két lemez sötét, borongós világa is oldódott, és ugyan továbbra sem partiindulókat írnak, a fentebb említett direktebb megközelítés egyfajta harapósabb, karcosabb ízt is eredményezett.

Az intró után érkező, nem véletlenül elsőként közzétett The Last Scar és As I Lie Awake kettőse egyből menthetetlenül beleég az agyba, ha létezik a banda mércéjével sláger, hát ezek garantáltan azok, de az összetett, technikás, kompromisszumoktól mentes él sem csorbul közben. Ha mindez magától értetődőnek tűnik, nos, baromira nem az, sőt, keveseknek megy a mai színtéren az ilyesmi efféle gördülékenységgel. A Witherfallnak viszont hallhatóan nem okoz gondot telepakolni egy albumot erős, izmos dalokkal, amelyek egyszerre hatnak a lélekre meg az agy melódiaközpontjaira, de szövevényességükkel közben azért a szürkeállományt is rendesen megdolgoztatják. Az aktuális nagyeposz, az ...And They All Blew Away negyedórája hallatán mindenki egyből képbe is helyezheti magát, miről van itt szó, és mondanom sem kell, letaglózó a végeredmény. De nem tagadom, az is lenyűgözött, ahogy melankolikus, finom balladává alakították a Boston örökzöld Long Time-ját, amely egészen más jelentést kapott ebben a formában az eredeti verzióhoz képest. Ráadásul Michael itt még magához képest is valami egészen bődületesen jól énekel.

King Diamond-, Psychotic Waltz-, Nevermore-, Control Denied-fanoknak továbbra is csak ajánlani tudom a Witherfallt, mert a banda párját ritkítja a mai mezőnyben, de ismétlem: ez itt relatív ragadóssága ellenére is zenész-zene, így nem lesz mindenkinek ínyére, amit hall. Nekem mindenesetre továbbra is nagyon bejönnek.