Shock!

Teljesen természetes, hogy a heavy metal megjelölés mást jelent manapság, mint 1984-ben vagy 1994-ben, de aligha járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom: a jelenlegi mezőnyben kevesen testesítik meg a sokat cincált kifejezés eredeti lényegét a svéd Wolfnál tökéletesebben.

Az ötödik albumánál tartó négyesfogat nem véletlenül maradt abszolút kultcsapat, hiszen amit játszanak, az először és utoljára talán negyedszázaddal ezelőtt volt igazán divatos. Ez a rengeteg klasszikus Mercyful Fate, korai Iron Maiden, Saxon és Judas Priest hatással elővezetett fémzene alighanem a tradicionális vonal ezredfordulós reneszánszakor sem tudott volna tömegeket bevonzani, mert annyira old school, hogy ezáltal alkalmatlanná is válik a széleskörű fogyasztásra.

Ha most azt hinnéd, a Wolf valami megavasodott, lejárt szavatosságú Killers-kópiával szúrja ki a hallgatók szemét, óriásit tévedsz, a por és a patina ugyanis távolról sem ugyanaz. Való igaz, hogy ez a zene minden ízében őrzi az említett régi nagyok hatását, de a megszólalás abszolút korszerű, az ilyen típusú metal pedig alapvetően kortalan, azaz ugyanúgy teljesen naprakész ma is, mint abban a régmúlt ködébe vesző, legendás időszakban, amikor a Melissa, a Screaming For Vengeance vagy a Denim And Leather számítottak aktuális követendő példának, kiindulási alapnak. A Niklas Stalvind énekes/gitáros vezette banda tökéletesen megtanulta a leckét: nem pusztán visszaöklendezik a 25 évvel ezelőtti vegytiszta – értsd: mindenféle későbbi hullám hatásától mentes – heavy metal riffeket, hanem képesek kifejezetten óriási dalokat írni mestereik nyomdokain.

A Ravenous egy szemernyit sem változtat a jól ismert Wolf stíluson, ráadásul mind a 11 friss dal jól sikerült. Külön erény a lemez kiváló felépítése, aminek köszönhetően egy pillanatra sem fullad unalomba a műsor, egymás után többször is mindenféle károsodás nélkül végigélvezhetők a nóták. A dinamikusan robbanó Speed On nyitás, a kísértetiesen Mercyful Fate-ízű kezdéssel ellátott, nagyon fogós kórusú Curse You Salem, a lendületes Mr. Twisted vagy a nyugisabb akusztikus kezdéssel és levezetéssel kábító 6 és fél perces zárónóta Blood Angel egyaránt ott vannak a szeren, de a Voodoo kimért, vészjóslóan vérszagú menetelése is mesteri. A húzós, remek érzékkel elkapott tempókra épülő fémes gitártémák, dúdolhatóan dallamos díszítések és szólók mellett a csapatra jellemző fogósságban nagy szerepet játszik Niklas enyhén nazális tónusú, magas és tiszta, ám roppant erőteljes torka is. Mindig sikerül valami olyan melódiát kanyarítania az alapokra, ami nemcsak kellően rafinált, de egyben azonnal a dobhártyára is ragad, így aztán a lemezre roppant könnyű rákattanni. Érdemes és érdekes megfigyelni, stílusában, hajlításaiban, dallamaiban mennyire kézzelfogható King Diamond hatása, még annak ellenére is, hogy a mester extrémitásait semmilyen értelemben nem vette át. És persze nyilván Hank Shermann sem véletlenül szólózik a címadó nótában...

Igazi farmermellényes, felvarrós, töltényöves heavy metal ez a '80-as évek első felének hangulatában, de semmi olyan erőltetett retrósság nincs benne, amitől bárkinek is kínosan kellene éreznie magát. Sőt, éppen ellenkezőleg: a Wolf annyira zsigeri és ösztönös, hogy mindig azt juttatja eszembe, miért is szerettem meg annak idején ezt a zenét. Nyilván sosem fognak teltházas arénákban koncertezni, de ettől még ez a lemez tuti befutó lesz nálam idén.