Shock!

A richmondi Wolftooth esetében szinte csak azt furcsállja az ember, hogy a Napalmnál dolgoznak, nem pedig mondjuk a High Rollernél. A zenekar olyan típusú old school, a Keep It True fesztiválra kívánkozó kultikus heavy/doom vonalon mozog, amely nyilvánvalóan még az undergroundon belül is csak egy bizonyos réteg számára lesz érdekes. Viszont az egy-egy szerzőileg gondozott, illetve mikrokiadós albumot követő Blood & Iron ebben a stílusban igencsak megnyerő színvonalat hoz, így érdemes vele megismerkedni.

Amennyiben a jelenlegi színtérről kell párhuzamot mondanom, egyértelműen a Grand Magus a Wolftooth legközelebbi rokona, méghozzá nem JB-ék korai, még szinte vegytisztán doomos érája, hanem az utóbbi másfél évtizedben jellemző heavy metalosabb, szegecselt csuklószorítós, felvarrós farmermellényes, töltényöves megközelítés. Az arányok egészen hasonlóak a két csapatnál. De némi túlzással akár azt is mondhatnám, hogy amennyiben a késői Alabama Thunderpussyból kivonnánk a southern ízeket, és némi howardos-moorcockos, vérmocskos fantasy-pátosszal helyettesítenénk az aszfalt illatát, egészen hasonló eredményre jutnánk. Mint ebből is sejthető, a Wolftoothon minden pillanatban hallatszik, hogy amerikaiak, bennük van az a bizonyos underground tengerentúli feeling, amit nehéz szavakkal megragadni, de ebben a formában csakis az ottani bandákra jellemző. Nem véletlenül asszociáltam egyből a Keep It True-ra meg a High Rollerre... És ha érted ezt az utolsó mondatomat, vélhetően egyből és magabiztos kézzel indítod el majd a lemezt. A többieknek meg vagy bejön, amit hallanak, vagy sosem fog leesni, mi a szép ebben az egészben.

Mint ebből is sejthető, a Wolftooth nem játszik semmi forradalmit, viszont értő és főleg érző módon nyúlnak a régi fogásokhoz. Ebből kifolyólag a lemez hallgattatja magát, amennyiben kedveled ezt az erőteljes és súlyos, kellően dallamos, nosztalgikus, ugyanakkor időtálló zenei világot. Ha a mai pályatársak közül a Grand Magus a legfőbb párhuzam, az ősök közül olyan hatások ugranak be a dalok hallatán, mint a Black Sabbath és a Judas Priest. Viszont a néhol pattanásig feszített, robbanó riffek miatt határozottan az a benyomásom, hogy Chris Sullivan és Jeff Cole nem kevés thrasht is hallgathatott, még ha ez a csapásvonal konkrét zenei áthallásokban nem is jelenik meg a dalokban. Az ének pedig a Grand Magusszel szemben is viszonylag markáns ellenpontot képez, Sullivan hangja ugyanis inkább magas fekvésű, kissé kántálós dallamai sokszor nyíltan ozzysak, ugyanakkor saját egyénisége is van. Nem fog mindenkinek bejönni, amit csinál, de szerintem működik, jól passzol a zenéhez. Az old school módra tekeredő, ízes gitárszólókat szintén csak méltatni tudom.

Ami a dalokat illeti, nem a Wolftooth a világ legváltozatosabb bandája, de pár hallgatás után már jól elkülönülnek egymástól a szűk 50 perces Blood & Iron egyes pillanatai, sőt, egyértelmű csúcspontok is akadnak közöttük. A nyitó Ahab epikus-áriás heavy doomjával, a Hellespont ikergitáros, baromi fogós zakatolásával, netán a nagyon Ozzy-ízű énektémákat hozó The Voyage-dzsel vagy az egyik legmelodikusabb Winter White-tal ennek megfelelően különösen könnyű összehaverkodni. A hangzás lehetne pár fokkal erőteljesebb, de menet közben erre is rááll a fül, meg hát valljuk be: ilyen patinás muzsikánál legfeljebb csak erősíti a vintage érzetet, ha nem szól minden tökéletesen.

Mint írtam, ez kultzene, a Wolftooth garantáltan klubbanda marad örökre, de ha nem adják fel és kihoznak még néhány ehhez hasonló szintű lemezt, szerintem kialakulhat körülöttük egy értő és lelkes tábor. Jó album, érdemes tenni vele egy próbát.