Shock!

Rendkívül ritka az olyan zenekar, amelyik voltaképpen létrehoz egy új zenei stílust, ráadásul ezt mindvégig finoman a háttérben maradva teszi, de olyannyira ám, hogy egy jó darabig még lemezt sem ad ki. Na, a Yawning Man pont ilyen.

Amikor a Lalli unokatesók Gary Arce és Alfredo Hernandez társaságában 1986-87 magasságában kitolták a generátorokat meg a méretes hangfalakat a semmi – egészen pontosan a Palm Desert – közepére, hogy zajongjanak egy jót, csak úgy a maguk meg a haverok örömére (akik közt ott figyelt a későbbi színtér apraja-nagyja, de a Kyuss valamennyi későbbi tagja egészen biztosan), még tutira nem sejtették, hogy valami olyasmit hívnak életre, ami alapvetően meg fogja határozni a későbbi évtized(ek) rockzenéjét. Mert ebből a legtöbbször napestig tartó instrumentális dzsemmelésből, szabályok nélküli hangkavalkádból nőtt ki később a stoner rock, vagy desert rock, vagy hívjuk bármi másnak, de az biztos, hogy ma már szinte divat szeretni, és azt azért még a legnagyobb ellenzőinek is el kell ismerniük, hogy az egyik legfeelingesebb stílusról van szó. És ez nagyon-nagyon sokban köszönhető a Yawning Man tagjainak.

Akik, mint már utaltam rá, jó húsz éven keresztül (!!!) egyáltalán nem is adtak ki hivatalos hangzóanyagot (demót se sokat), első korongjuk, a Rock Formations 2005-ben látott napvilágot. A tagok persze addigra már kivétel nélkül a stoner színtér meghatározó alakjaivá nőtték ki magukat, a Lallik létrehozták a remekbe szabott Fatso Jetsont - Archaic Volumes névre hallgató nagyszerű új lemezük szintén idén jelent meg -, Hernandez beszállt a Kyuss-ba Brant Björk helyére, majd a QOTSA-nak is tagja volt az induláskor, úgyszintén Björk bandájának, de egyébként is simán az egyik legelismertebb stoner dobos (teljes joggal), Gary Arce pedig ezerfelé gitározgatott.

A Rock Formations amúgy nagyszerű lemez volt, csak hát jó tizenöt-húsz évvel korábban ütött volna igazán, és akkor értette volna mindenki teljesen, hogy kik is ezek a fazonok. Így már majdhogynem csak egy újabb desert rock lemez volt a jó hosszú sorban, igaz, az Ásító Ember muzsikája sokkal experimentálisabb az ebben a körben megszokottnál. Volt aztán még egy Pot Head elnevezésű EP-jük is, szintén 2005-ben, és mindezidáig ennyi. (Illetve a két kiadványt egybegyúrva is piacra dobták két éve Vista Point név alatt.) Nem túlzottan termékeny tehát a banda, de ez az egész dolog nyilván ugyanúgy hozzátartozik a kult státuszhoz, mint pl. az, hogy koncertfronton sem túl erősek, bár ez utóbbi terén éppen mostanság történt némi pozitív elmozdulás. Mindegy, itt van végre az új lemez, örvendezzünk vala!

A mindössze hét számot tartalmazó (igaz, azok viszont kivétel nélkül jó hosszúak) Nomadic Pursuits még inkább maga mögött hagyja a stonert, hajt mind beljebb a sivatagba, válik egyre pszichedelikusabbá, mindinkább hipnotikussá. Ami miatt olyan nagyszerű ez a lemez is (meg az egész banda) az az a hihetetlen együttlélegzés, ami a jelen állás szerint háromtagú csapat tagjai közt létezik, Arce nem túl súlyos, ellenben baromi delejes gitártémái remekül fonódnak egybe a Fatso Jetsonban amúgy gitáron alkotó Mario Lalli finom basszusfutamaival, és Alfredo Hernandez tanítani valóan technikás, mégis visszafogott dobjátékával. Ja, majd elfelejtettem, ének az nincs is, de nem is hiányzik! Mert így teljes az élmény, hiszen ez a zene tényleg abszolút alkalmas arra, hogy bármiféle tudatmódosító szer nélkül bódult állapotot idézzen elő, akár relaxációs zenének is jó lenne a Nomadic Pursuits. Ebből is látható, hogy az igazán súlyos, vagy kemény pillanatokat nagyítóval kell keresni, de hát ez az egész nem is arról szól.

Hanem a hangulatról, arról, hogy háromnegyed órára kikapcsolsz, szarsz a világra, és megpróbálod jól érezni magad. Ismerkedésnek tökéletes pl. a Far-Off Adventure, egyrészt mert a lemez legsikerültebb tétele, másfelől pedig nyolc és fél perces hosszával akár el is riaszthatja az embert, pedig kár lenne érte. Sok írnivaló nincs is már itten, ezt a zenét hülyeség lenne ízekre szedve elemezgetni, felteszed, ellazulsz, meghallgatod, aztán csinálod tovább a napi robotot, csak valamivel jobb kedvvel. És ennyi ki szerint nem elegendő a jó zenéhez?