Shock!

Nem tudom, ki hogy van vele, egy "Ilyen Srácokat Dugtam A Börtönben, Mint Te Vagy" nevű lemezkiadóval szemben bennem óhatatlanul bizonyos elvárások ébredtek, ezek között azonban semmiképpen sem szerepelt az, hogy tökéletesen kiszámítható hangzású promólemezekkel öntsenek nyakon.

Ám, mint tudjuk, az élet csupa meglepetés, itt van rögtön ez a négy banda, melyek együttesen sem voltak képesek legalább egy olyan riffel előállni, amelynél ne improvizálna jobbat bármelyik földrajz-testnevelés-szakos főiskolás egy rosszul felhúrozott teniszütőn, amennyiben legalább érintőlegesen ismeri a szükséges forrásmunkákat: C.O.C., Kyuss, New Bomb Turks, Hellacopters, Backyard Babies, satöbbi. Ha nem volnék ilyen hihetetlenül empatikus, hozzátenném, hogy az előbb felsorolt, sokak által alapzenekaroknak tekintett, csapatokból már a satöbbi nélkül is túl sok van, és szerintem teljesen felesleges még négy ugyanezekből a témákból, de mivel az vagyok, inkább az udvarias vállvonogatást választom. Végül is, ha úgy vesszük, egyik lemez se kimondottan hallgathatatlan, a maguk műfajában korrekt mestermunkáknak számítanak, csak valahogy az én lelki alkatom ilyen szerencsétlen, hogy nem tudok élvezni egyszer-már-hallottam-ugyanezt-valahol típusú témákat.

A Zebulon stoner-rockot nyom, középtempó, középszer, a Santoro ugyanezt, csak még lassabban, és spanyolul, ami legalább némi bájt kölcsönöz az egyébként arctalan produkciónak, kb. mint egy rózsaszín tüllszoknya a kötélen egyensúlyozó elefántnak. A Mantaray nettó punk'n'roll, magyar közönségnek a Junkies lehet viszonyítási pont, bár annál azért jobb, nem mintha pusztán ennyi bárki számára belépőt jelentene a zenetörténeti pantheonba. A The Spitts kimondottan kellemes rakenrollos száguldozás, és talán egy dicséret sem túlzás a psychobilly felé tett kikacsintásért.

Nnna, remélem elég diplomatikus voltam, akinek ez kell, hallgassa nyugodtan. Vagy döfjön egy hosszú kötőtűt a koponyájába a fülnyílásán keresztül, nekem mindegy.