Shock!

A tavalyi megjelenésű Zord bemutatkozó anyagának meghallgatására elég nehezen vettem rá magam, ugyanis az ízlésesnek épp nem nevezhető borító (még mindig nem jöttem rá, mit ábrázol...) meglehetősen ijesztőnek tűnt, és hát az első rossz benyomás hatására mindig húztam, halasztottam a dolgot.

Aztán végül rávettem magam, és bepakoltam a Disasters Grindot, ami szerencsére pozitív meglepetést okozott. Kezdve a hangzással, hallatszik ugyan, hogy kevés pénzből készült a lemez, és a tipikus magyar megszólalást sem sikerült teljesen maguk mögött hagyni, mégis tisztán és erőteljesen szól az anyag, a harapós gitárokért pedig külön dicséret jár.

Tulajdonképpen a muzsikával sincsenek komoly problémáim, jóféle nóták sorakoznak a lemezen, ráadásul kategorizálni is meglehetősen nehéz őket, ami szintén jó hír. A kiadói promo szerint sludge-ban utaznak a srácok, amivel nem feltétlenül értek egyet, mindenesetre sok minden belefér a zenébe, bár tény, hogy a horzsoló, súlyos riffeken van a hangsúly. Mindezek mellett pici elszállós részek is felbukkannak olykor, ami kifejezetten jól is esik – lásd Iced vagy Little Disasters pl.

Ami sokakat elijeszthet, az Perényi Dénes hangja, ugyanis öblösen, mélyen vokalizál, néhol már-már átbillenve a hörgést az énektől elválasztó határmezsgyén. Jó tíz évvel ezelőtt létezett egy Sackrace nevű banda, az ő – egyébként kiváló – Palm in the Fist demójukon volt hasonló a vokál, de a kései Entombed is gyakran beugrik Deniről.

Sajnos azonban a fogós énektémákból nagyon kevés van, egész egyszerűen elmennek mellettem Deni témái, ráadásul majd minden dalban ugyanazt és ugyanúgy énekli végig, kis változatosság igencsak jó tenne a lemeznek. A harmadik, lassabb Deserted Desireshez kicsit már kevés is a hangja, ez a dal szinte ordít egy jobb énekdallamért.

Alapvetően ötletes, jó dalok sorjáznak a lemezen – I'm Your Face, The Ghost, hogy csak párat emeljek ki -, a hangszeres megvalósítással nincs is gond, de az ének sokszor elrontja az összképet. A lemez elején még nem is zavart Deni, de mivel ugyanúgy énekel végig, húsz perc után már kifejezetten idegesített. A vonósokkal megtámogatott, akusztikus Black Petals ebből a szempontból a legneccesebb, meg kellett volna hagyni instrunak. Zárójelben jegyzem meg, hogy a gitárjáték viszont kifejezetten jó benne, csakúgy, mint az egész lemezen.

Zenei szempontból nincs gond a Zorddal – élőben biztos bivaly a banda – de Deninek érdemes lenne kicsit képezni magát vagy csak a gitározásra koncentrálva átadni a stafétát egy igazi énekesnek, ő az a bizonyos kiküszöbölendő gyenge pont.