Majdnem jó ez a demó. Fura kezdés ez a kurta-furcsa ténymegállapítás, de kifejtem máris.A zene teljesen rendben van. Igen kevesen játszanak hagyománytisztelő, mégis feszes hard rock zenét piciny országunkban, a 2000-ben alakult, bár azóta jó pár tagcserén átesett Fade Out mégis ezt teszi, ráadásul kifejezetten szépen, pontosan, ízesen.
A Töfinél felvett, akár átlagos lemeznek is beillő hangzással felvett hat dal zenei része ügyes, ígéretes, jól eltalált dalkezdések, hangulatos szólók jellemzik, topog az ember lába azonnal. Ennyi a zenéről elég is: Nincs benne hiba - persze biztos lehet mindent tovább finomítani, de egy demóhoz képest ez bizony meglepően rendben van. Godó Jenő precíz és feelinges dobolása, Czimer Zoli és Gamsz Árpi kíséretei, de főleg szólói megédesítették a kritizálásra szánt időt, de a finom szinti alapok (az Árnyakból vagy az Everflow-ból már ismerős Molnár Zolit dicsérve) és az egyszerű, de pontos basszusozás (by Gráma József) is egy összeszokott, a próbaterem határait feszegető csapatról árulkodnak.
Az egyetlen negatívumom az énekkel kapcsolatos, bár itt sem arról van szó, hogy egy az egyben cserére szorul a mikrofon környéke. Az alapok jók, hiszen a hangok kijönnek, van erő Radoi Misi hangjában, ráadásul a helyenként felbukkanó többszólamú vokálok is azt mutatják, nem esélytelen az úriember a jó énekesi posztra. A prozódia viszont sajnos nagyon gyerekcipőben jár, a rímek helyenként egyáltalán nem léteznek, vagy nagyon egyértelműek, klisések, a magyar szöveg ritmikája pedig többször döcög és bukdácsol a laza éneklést kívánó alapok fölött. Ráadásul a szövegek a Pokolgép korai, ma már mosolyogtatónak ható világát, vagy a Lord enyhén sem költői líráját idézik: Szegény rocker vagyok, mindenki lenéz engem, de ha szól a rockzene, akkor szárnyal az én lelkem... Nagyjából ebben foglalható össze a lényeg. Ha a Fade Out többet szeretne elérni, mindenképpen "modernizálni", aktualizálni kell a mondanivalón - persze elhiszem, hogy egy vidéki rocker élete még mindig sokszor a megvetés tárgya, bizony néhány helyen megállt az idő. Ritmus és hajlékonyság terén sem teljesen használható a magyar nyelv a rockzenében, de többen meg tudták már oldani Ákostól Lukácsig. Lehet árnyaltan, képszerűbben fogalmazni, rég elrozsdált klisék helyett mélyebb, személyesebb érzésekben gondolkodni... Ami pedig szintén megér egy jó adag időt és energiát: az ének, mint érzelmi kfejezőeszköz használatának tökéletesítése. A Hiányzol című lírai tétel finomságai fölött nagyon direktnek, nyersnek hat minden "odavetett" sor, de az izmosabb dalokban is lehet játszani érzelmekkel, érzésekkel. A magyartalanságokkal ("szaaabad vaaagyok", "eeelraboltak töllllem mindennnnt" és a többiek) is érdemes foglalkozni, és bár a tájszólás nem hiba, sőt, beszédben feltétlenül megőrzendőnek tartom, a hosszan kitartott magánhangzókat csúnyán el tudja rontani. De mondom: a vokálok tényleg rendben vannak, szóval igenis csak finomításra, fejlesztésre kell itt odafigyelni: ha ugyanis a mikrofonba is olyan szintű "jel" kerül majd mint a zenekar többi tagjának erősítőibe, akkor teljes mértékben elégedettek lehetünk a szegedi csapattal.
Bízom bennük, hiszen reménykeltő és szerethető produkcióról van szó, csak az a kevés plusz hiányzik, amiről pont azért írtam sokat, mert megéri vele foglalkozni. Sok szerencsét, kitartást kívánok, és várom a folytatást.
