Négy új dal 'buttéktól, szikárabb megszólalásban, állatul szól a cucc, és ez demó... Koncertekről már ismerős lehet egyik-másik, a nyitó Helmet And Gloves mindenképpen, a furán összerakott dal dallamos refrénnel, szokásos érdekes bőgőtémákkal, "idétlen" dalszerkezettel rendelkezik - élőben egyébként jobban húz, mint így, CD-n.
András meg teljesen rákapott az éneklésre, amit a húzódalban egyre inkább előtérbe tol, mely a Fishmachine címet viseli, és amelyben az Anima Sound Systemes Juci is vendégénekel. A dal hol lüktet, hol húz, mint atom, jajjdegyönyörűséges az a súlyos riff, aztán mikor Jucika bejön, ott leállnak és az ember szája valami idétlen vigyorra húzódik, de csak amíg András el nem üvölti magát, hogy "come catch meee". Már megint ugrálhatnékom van, csak annyit mondok. A dalszöveg meg, ehhh...
A Victory megint egy kicsit tekervényesebb szerkezetű, a nagylemez dalaitól meg teljesen elüt, itt aztán végleg az éneklés mellett voksol András, olyan, mint egy kisgyerek, aki megtalálta rég elvesztett játékát, és most aztán azt nyúzza, ha kell, ha nem. András is teljes erőbedobással énekel, recegtet olykor, akár egy gyakorló operaénekes, inkább érdekes még, mint igazán ütős, de még az út elején van, lesz ez még jobb is. (Itt nem azt mondom, hogy rossz, csak már nagyon szőrszálhasogató lettem a Superbutt-tal kapcsolatban.) Az viszont nagyon dicséretes, hogy ezzel a négy dallal aztán abszolút sikerült levakarniuk magukról a SOAD címkét - ha valaki rájuk aggatta volna -, nem az idióta örmény bagázs nyomdokain haladnak, az biztos.
A záró Ballonhead akár eszenciája is lehetne a Superbuttnak, húzós, dallamos, szövegmondós, súlyos, nemnormális, furcsán lüktető, a másik húzónóta a demóról. Egyébként ebben a legjobbak az énekdallamok is.
Ha mind ilyenek lesznek második lemez dalai, akkor egy cseppet sem félek, hogy nem szárnyalják túl az debütlemez magas színvonalát.
