Cseke Feri, a Station X gitárosa ismét egy feelinges instru demóval örvendeztetett meg minket. A srác kezét még mindig aranyba foglalnám, bár már nem nagyon tudok mit írni róla, amit eddig nem tettem meg.
Saját szerzeményei ötletesek, lendületesek, Vai, Satriani, de akár Lukather vagy Malmsteen szelleme is ott lebeg a felvétel fölött, de valahogy az egész mégis hamisítatlanul csekeferis, hangulatos és jó.
Az Eagle egy progosabb, összetettebb dal, amiben 80-as évek gitárhőseinek harmóniái köszönnek vissza, a kíséret hol zakatol, hogy fület pelyhez, Feri pedig gyakorlatilag a simogatástól a gyilkolászásig mindent elővezet a gitárjával. Virtuóz és feelinges, as usual. Ráadásul nem feledkezik el a dallamokról, amik hiánya sok instrumentális próbálkozást az öncélú matek szintjére degradált már a világtörténelemben.
A Filly Rider korai Satrianis lendülete olykor Szekeres Tamás első lemezének finomságaival vegyül, de a dal második felében olyan turbósított Maident is kapunk, hogy Harris mesternek leszállna a feje tőle! A Squirrel Of Fire (Égő Mókus, bexartam ezen a címen) egy kedves, játékos tétel, ahol ráadásul nem is egyértelműen a gitár, hanem inkább a csembaló-szerű szinti játssza a főszerepet (minden tiszteletem azoké a gitárosoké akik tovább is látnak saját fő hangszerüknél!).
A Dogs Of Louisiana egy akkora feelinges blues-rock, menten bagót köptem tőle, és meglengettem a képzeletbeli cowboykalapomat. Ez a srác úgy játszik a stílusokkal és az általuk közvetített érzelmekkel, mint egy bűvész. A The Snake máris új tájakra visz, az arabos hangszerelés és az orientális gitárskálák világa megint másképp varázsol el. Basszus, és ez a srác még nem világsztár???
A lemezke végét egy Kansas-mix jelenti harminchét (!!!) percben, egy hatalmas tiszteletadás egy nagy múltú zenekarnak egy nagy jövőjű gitárostól. A medley hossza kissé megrémített, de annyira változatos és ügyesen összerakott tétel ez is, hogy simán elfeledkeztem az idő-tényezőről.
Feri tök egyedül készítette el ezt a lemezét is, ami egyedül a még mindig gépies dobhangzásokban hallható, de egy idő után ezt is elsöpri a zenei zsenialitás, és már meg se hallom, hogy a kis japán doboz dobol... Ráadásul Feri a dobprogramokkal se pár órát tölthetett, az utolsó hangig ki van dolgozva minden.
Továbbra is csak azt tudom hangoztatni (de akár tüntetni is kimegyek egymagamban, egy hatalmas nagy transzparenssel a Parlament elé): KÍSÉRŐZENEKART FERINEK MOST!!! No meg nyilvánosságot és sok-sok lehetőséget, világhírt és egy csillagot Hollywoodban az utcán. Bocsássátok meg ezt a hatalmas hype-olást, esküszöm, nem ismerem Ferit, még az életben nem találkoztunk, nem beszéltünk... ez tényleg csak a zene és a tehetség varázsa. Azonnal kérjetek tőle demókat, aztán kezdjetek vakkantgatva sírni a boldogságtól. Komolyan. Kéremkapcsojjaki.
