Olvasóink vélt többségéhez hasonlóan, magam is ritkán érzek késztetést egy teljes Elton John album/koncert végighallgatására, jelen esetben ez mégis megtörtént. Pedig a 67. életévében is botrányosan virágzó mosolyú showman-muzsikus-legenda ezúttal semmi egyebet nem tett, mint közreadta a Residency At The Colosseum koncertsorozatának egyik 2012-es felvételét mindazoknak, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy ezidáig 90 fellépést számláló, évek óta tartó hangjegyfolyamából élőben kapjanak ízelítőt. A helyszín a fenséges Las Vegas-i Caesars Palace, melynek 4296 férőhelyes Colosseuma minden túlzás nélkül a szórakoztatóipar fellegvára – az Elton John-jelenségről pedig eleve jól tudjuk, milyen tökéletesen illik az efféle környezetbe. A The Million Dollar Piano lényege persze nem a magától értetődő, túláradó csillogás miatt bír értékekkel.
Főhősünk a szett összeállításakor ugyanis legkevésbé a biztonsági sávot célozta meg, a fókuszban a '70-es évek első felének lemezei állnak a Madman Across The Watertől a Caribouig, de az egyszálzongorás szólóblokkban megszólal még a nagyszerű Your Song is, egyenesen a szimplán az énekes nevével fémjelzett 1970-es lemezről. A hatalmas lendülettel nyitó The Bitch Is Backtől kezdve egy ideig visszafelé haladunk az időben, közben fokozatosan csillapodik a tempó, hogy aztán a program íve egy egészen valószínűtlen blokkban érje el zenitjét. Olyan kuriózum-értékű dalok érkeznek itt bő 40 évvel ezelőttről, mint Elton személyes kedvencei, a Mona Lisas And Mad Hatters és a Better Off Dead, a csúcspont mégis a zseniális Ray Cooper főszereplésével előadott Indian Sunset. A külön színpadi emeletet kapott multiinstrumentalista, George Harrison vagy Eric Clapton mellett végzett áldásos közreműködésén túl éppen Elton Johnnal közös munkáinak köszönhetően érhette el a legenda státuszt, tökéletesen megérdemelten, lévén egyike az igazán egyedi hangzásvilágú és sátáni mozgású ütőhangszeres művészeknek.
A kísérőzenekar többi tagja sem marad arctalan, sőt, a zenei vezető/gitáros Davey Johnstone fizimiskája a kiskorúakat bizonnyal megállítaná a fejlődésben, miközben kifogástalanul színesíti a nagy képet és irányítja az egyenként is nagyszerű hangszeresek munkáját. Az Elton John Band egyetlen „túlélő" alapító tagjára, a fehér kesztyűben doboló Nigel Olssonra már csak a sármja miatt is oda kell figyelni, de hogy a zenekar átlagéletkora valamelyest csökkenjen, a zseniális horvát csellista duó, az akkoriban még újoncnak számító 2Cellos is kap némi kísérő szerepet. Személy szerint nagyon bírom a keményebb műfajból is előszeretettel merítő Stjepan Hausert és Luka Šulićot, akik ráadásul rendkívül látványosan és a vérrokon Apocalypticánál lényesen szórakoztatóbban hozzák magukat. A nem sokkal a felvételeket követően, tragikus körülmények között elhunyt basszusgitárosnak, Bob Birchnek is emléket állító felvétel a kötelező slágerblokkot követően, némi meglepetésre az Oroszlánkirály főcímdalának (Circle Of Life) olyan grandiózus feldolgozásával zárul, hogy utána valóban csak keresi az ember a szavakat.
A már régen nem klasszikus sztáralkatú, de kivételes státuszának egyértelmű tudatában lévő zongoristánk meglepő visszafogottsággal, mindvégig érdekfeszítően beszél a dalok közti szünetekben az életének itt megidézett korai szakaszáról, az alkotótárs Bernie Taupinról vagy éppen a másik főszereplőről, a Blossom névre keresztelt üvegborítású zongoráról. A színpadi díszletek hátterében elhelyezett, hatalmas vetítővásznon megjelenő kompozíciók pedig nem csupán a színpad más elemein, de magán a zongorán is visszaköszönnek – természetesen azoknak, akik a háttérmunkában is el kívánnak merülni, további lehetőségük is van erre az extrák között. A Crocodile Rock utolsó hangjaira a józan színházi viselkedést végleg sarokba hajító közönség egy része a rendes programot záró Saturday Night's Alright (For Fighting) alatt engedélyt kap a színpadra vonulásra is, más kérdés (és egyben tanulságos szociológiai példa), hogy ezzel mennyire tudnak élni.
Az álláspontok régen kialakultak, így 2014-ben gyaníthatóan kevesen akarnak majd pro vagy kontra állást foglalni Elton Johnnal kapcsolatban, de az objektív, szórakozni vágyó szem annyit feltétlenül el kell ismerjen, hogy ha a főszereplő már nem is egy Rocket Man, de joggal állítja magáról, hogy I'm Still Standing. Ez egy erőtől duzzadó, jókedvű, számos pontján egyenesen katartikus hatású produkció, amit a kifogástalan felvételi minőségnek köszönhetően később is öröm lesz visszanézni.
