„Pályafutásom egyik, ha nem a legfontosabb koncertje" – nem más, mint a Mute Records alapítója, Daniel Miller nyilatkozta ezt, aki mondjuk a Depeche Mode vagy Nick Cave társaságában átélhetett már jó néhány szürreális pillanatot az elmúlt évtizedekben. És mégis: a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban vendégeskedő Laibach képe még gondolatban is annyira bizsergető, hogy szinte semmilyen más élménnyel nem állítható párba. Egészen egyértelműen többről van itt szó, mint a kommunista ország függetlenné válásának 70. évfordulóján egy apró európai ország artrock-zenekarának bemutatkozásáról. Egyszerre brutális tabudöntögetés, ugyanakkor óvatos násztánc a penge élén, majd a biztos tudata annak, hogy a függöny legördülése után többé semmi sem lesz ugyanolyan.
A legkevesebbet arról az alapötletről tudhattunk meg, amelynek nyomán az észak-koreai vezetés éppen a Laibachban látta meg azévi ünnepségének sztárját – hogy röhejes félreértésként vagy a világ számára bemutatott középső ujjként kell-e értelmeznünk ezt a lépést, talán nem is lényeges. A döntés megszületett, a szlovén társulat pedig 2015 nyarán elindult Phenjanba történelmet írni. Jelen kiadvány gerincét a kirándulást megörökítő dokumentumfilm adja, ami annak ellenére, hogy ez a sztori az első perctől fogva a filmvászonra kívánkozott, csak nagyon sokára vált kézzelfoghatóvá. A projekt agya és a film egyik rendezője Morten Traavik volt, egy norvég Laibach-rajongó, aki a The Whistleblowers klipje kapcsán került kapcsolatba a zenekarral, majd később magára vette azt a hatalmas feladatot, hogy a szlovénok az észak-koreai főváros legnagyobb koncerttermébe vezető útját egyengesse. Traaviknak nem ez volt az első kirándulása Kim Dzsongun utópiájába, és ha valaki nélkül mindez nem jöhetett volna létre, az ő.
Ahogy a Laibach története, úgy ez a film sem értelmezhető csupán önmagában: a ki nem mondott szavak, be nem mutatott történések továbbgondolása már a néző feladata, ahogy annak eldöntése is, hogy Ivan Novakék személyében az autoriter rendszerek feltétlen rajongóit vagy azok legautentikusabb kifigurázóit látják. „Minden művészeti ág politikai manipuláció tárgya, kivéve azt, amelyik ugyanezen manipuláció nyelvét beszéli" – ezzel a laibachi alapgondolattal indul a film, és többet e témában aligha kell elmondani, minden további ebből következik, és magáért beszél. A dokumentumfilm ennek boncolgatása helyett is inkább azzal az elképesztő logisztikai és művészi folyamattal foglalkozik, ami a produkció színpadra állításáig eljuttatja hőseinket. Szellemi és technikai értelemben is kapcsolatot kell teremteni egy olyan világgal, amelynek színpadára 21. századi koncertet tervezni nehézségben egy marsi turnéval vetekszik. Adott viszont a cél, amelynek érdekében mindkét fél hajlandó kompromisszumokat kötni.
A nagyobb áldozatot nyilvánvalóan a Laibach vállalja magára, hiszen egy cenzorokkal bőségesen, hozzáértőkkel kevésbé megpakolt közegben kell megmutatniuk magukat úgy, hogy az üzenet valamiképpen mégis csak átjusson a túloldalra. Még ha a maga módján a zenekar próbálna is lázadni, Traavik mindenkor a végcélt szem előtt tartva, már-már politikushoz méltó hajlékonysággal terelgeti a feleket a kompromisszumok irányába. Ez ugyanis az egyetlen lehetséges módja annak, hogy ezt a minden irányból támadott előadást tető alá lehessen hozni. Ne legyenek illúzióink, ez nem az a sztori, amikor a Laibach zenészei kivont szerszámmal sétálgatnak Phenjan utcáin, és a médiafigyelem védernyője alatt a rendszer képébe röhögnek. Olyan üdvözlőbeszédben, amit például a társulat a nyitóvacsorán kapott, talán még sosem részesült vendég az országban (fel is került az új lemezre), ugyanakkor itt mindjárt egyértelművé is vált, hogy egyedül a nyílt kártyákkal való játék lehet célravezető. A film hasonlóképpen a valóság talaján marad, miközben a maga módján rendkívül szórakoztató is.
A vontatottnak tűnő tempót is az észak-koreai alternatív valóság viszonyaihoz igazították, a nagyon is kézzelfogható feszültség csupán utalásként van jelen (akárcsak a phenjani utcákon). Miközben a csapat a koncertre készül, a két Korea határán előkerülnek a megafonok és a fegyverek, az előadásra is óhatatlanul rávetül a politikai paranoia, és nem minden pillanatban fogadnánk arra, hogy a projekt hepiendre fut ki. A siker vagy kudarc kérdése is egészen más fényben tűnik fel, hiszen efféle egyértelmű kategóriákba aligha pakolható a vállalkozás konklúziója – ha van is végszó, azt Daniel Miller és mi magunk mondjuk ki. A BD+CD kombón a film megemésztése után is marad mit keresünk, az általam beszerzett Supreme Leader Edition összességében 282 percnyi bónusz tartalommal hivalkodik, grátiszként pedig A muzsika hangja laibachi újragondolását tartalmazó új lemezt is megkapjuk, ami önmagában egy külön történet.
Magyar feliratban, netán szinkronban ne reménykedjünk, ez azok kiváltsága marad, akik annak idején el tudták csípni a Toldiban némiképp fű alatt bemutatott moziváltozatot, de a teljes élményt ez csak minimálisan csorbítja. Ha valahol, akkor Közép-Európában igazán érteni és értékelni fogják ezt a már megjelenése pillanatában kultikussá vált alkotást. A Laibach mindenhol, mindenkor forradalom.
