A tavalyi Operation: Mindcrime II a várakozásoknak megfelelően teljesen vegyes reakciókat váltott ki a közönségből, de így másfél év távlatából is úgy gondolom, hogy jobb folytatást aligha csinálhattak volna Geoff Tate-ék a metal műfaj egyik egyetemes csúcsalkotásához. A '88-as és a '06-os lemezt persze nem lehet egy lapon emlegetni, de én a mai napig elégedett vagyok a második résszel és nem változott róla a véleményem a tavalyi kritika megírása óta sem, így aztán teljesen pozitív és fogadókész állapotban ültem le a most kijött dupla DVD elé is.
A Mindcrime At The Moore tavaly októberben került rögzítésre a zenekar otthonában, Seattle-ben, méghozzá egy klasszikus értelemben vett színházteremben, ebből fakadóan a szokásosnál kisebb, de fanatikus és válogatott közönség előtt. Könnyen kitalálható tehát, hogy aki a Silent Lucidityt akarja hallani, az itt rossz helyen keresgél, és a csapat a '90-es évek második felétől gyártott, erősen vitatott státuszú anyagokat sem erőlteti. A Walk In The Shadows – Jet City Woman ráadást leszámítva csak és kizárólag a két Mindcrime-on van a hangsúly. Nikki, Mary nővér és Dr. X sztorija tehát ezúttal tényleg teljes valójában elevenedik meg, méghozzá egy erősen színházias jellegű, musicales előadás keretében.
A koncert rendezés és megjelenítés szempontjából pont olyan professzionális, mint ahogyan azt a Queensryche-tól csak várni lehet. Nem hagyományos rockbuliról van szó, így aztán nem kizárólag az öt zenész – plusz a valamilyen formában többnyire szintén ott lévő Pamela Moore – mozog a színpadon, hanem mindenféle statiszták és egyéb arcok is, és persze a díszletek meg a vetítés is kifejezőbbek, nagyobb szerepet töltenek be, mint egy sima farmeres-pólós fellépés esetében. Egy ilyen speciális előadást persze elég könnyű lett volna elrontani, de erről szó sincs, nagyon ott van a szeren minden egyes másodperc.
Az első lemezen szereplő eredeti Operation: Mindcrime-ról túl sokat nem tudok és nem is akarok elmondani, mert aki nem ismeri, az tényleg semmit sem tud erről a műfajról. Direkt e speciális előadás kedvéért egy-két további plusz motívumot, átvezetést is beleszőttek, ami akár kockázatos is lehetett volna, de szerencsére óvatosan és ízléssel bolygatták csak a dolgokat, az aktuálpolitikai utalások nélkül meg ellennék, noha elismerem, a sztori ma is ugyanúgy megállja a helyét, mint annak idején. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy végre az is kiderül, ki ölte meg Mary nővért... A klasszikus Operation: Livecrime-mal persze aligha lehet így, 16 évvel később versenyre kelni, de ez a zeneanyag ebben a formában is csak örökérvényűségének egy újabb oldalát villantja meg. A kettes lemez dalain jóval inkább érződik: megírásakor már eleve számoltak azzal, hogy ilyesféle keretek között is előadják majd. Ha tavaly nem győztek meg vele, különösen érdemes megnézni ezt a DVD-t, mert könnyen lehet, hogy megváltozik majd a véleményed.
Ami a csapatot illeti, ők természetesen most is lemezminőségben játszanak. Geoff Tate hangja egyszerűen fantasztikus, torka semmit sem kopott az évek során. Elejétől végéig uralja az egész előadást, Pamela Moore pedig méltó partnere ebben. Színészi kvalitásaik persze nem állnak egyenes arányban énekesi tudásukkal, Tate ilyen irányú tevékenysége többnyire kimerül a fennakadt szemű, kiakadt ég felé tekintgetésben, amiből bőven elég lenne kevesebb is, de úgysem ez a lényeg. A folyamatosan Chris DeGarmo visszatérését követelőknek rossz hír, hogy utódja, a kinézetre egy az egyben Joey Verára emlékeztető, széttetovált Mike Stone mindvégig hangsúlyozottan nagy szerepet kap, és nem is ragaszkodik ahhoz, hogy hangról hangra interpretálja az egyes Mindcrime szólóit. Ezzel együtt is hű marad azonban a mű szellemiségéhez, szóval nincs gond, Michael Wiltonnal vállvetve pedig olyanokat gitároznak, hogy az embernek kettéáll tőle a füle. Eddie Jackson és Scott Rockenfield is hozzák magukat, előbbi a vokálokhoz is rengeteget tesz hozzá.
A hangzásról már hallottam fanyalgó véleményeket is, de ez inkább csak felesleges kukacoskodásnak tűnik. A hi-end cuccok perverz fanatikusainak soha semmi nem elég tiszta és arányos, de átlagosan jó hangrendszeren nézve és hallgatva minden teljesen élvezhető, az összes hangszer és vokál rendesen hallatszik. A CD-verzióhoz még nem volt szerencsém, de igazából kétlem, hogy lényeges különbség lenne egyik vagy másik javára. A közönségzajt mondjuk elég halkra keverték, de ez meg alapvetően ízlés kérdése, én a magam részéről szeretem, ha ennél hangosabb, ám a Queensryche-ról eddig is tudtuk, hogy másként állnak a kérdéshez. A bónuszok nagyjából kimerülnek az ilyenkor szokásos húzásokban, van például fotógaléria, egy kis egyszernézős, de igényesen összerakott dokumentumanyag, aminek középpontjában ez a speciális fellépés áll, meg egy olyan felvétel, amin Ronnie James Dio élőben is fellép a bandával a The Chase erejéig (a DVD normál anyagában csak videokivetítőn, felvételről adja elő Dr. X sorait).
Nem állítom, hogy a Mindcrime At The Moore újradefiniálja a koncertvideo fogalmát, de nem érdemes kihagyni, mert nagyszerű, mindvégig élvezetes anyag. Kíváncsi vagyok, hogy a novemberi időkitöltősdi – naná, hogy feldolgozáslemez – után merre indulnak majd el.
