Shock!

A sacramentói Tesla mindig is kivételes zenekarnak számított. A pop metal érában ők voltak az egyik sorból kilógó csapat, akik feltúratlan hajakkal, smink és felesleges körítés nélkül is többszörös platinalemezes sikereket arattak Amerikában, sőt, még a grunge-korszakban is képesek voltak talpon maradni, de aztán sajnos a drogok félrevitték őket, és a '90-es évek közepén végül jobbnak láttak leparkolni az út mentén, mielőtt még karamboloztak volna valakivel. Sokáig szerencsére nem bírták egymás nélkül...

Az ősszel kiadott, remekül sikerült Forever More már a második albumuk volt az újjáalakulás óta, ez a kicsivel a lemez után megjelent DVD pedig páratlan bizonyítéka annak, hogy a Tesla ma is teljes gőzzel nyomul.

A kiadvány gerincét jelentő koncertet 2008 februárjában rögzítették a minnesotai Maplewoodban, mintegy ötezer fanatikus rajongó színe előtt. Ha arra számítanál, hogy a csapat valami greatest hits műsorral haknizik kortársainak 99 százalékához hasonlóan, csalódni fogsz. Ez itt ugyan egy lehetséges best of, de a kötelező és kihagyhatatlan alapvetések – Comin' Atcha Live, Modern Day Cowboy, Love Song, Hang Tough, Edison's Medicine – mellett bizony nem spórolnak a frissebb darabokkal sem. Persze aki nem süket, az kristálytisztán hallhatja, hogy mondjuk a '89-es Heaven's Trail (No Way Out) és a 2004-es dalok között azért messze nem tátong akkora szakadék, mint azt divatos hangoztatni. Sőt, a Heaven Nine Eleven még a Psychotic Supper két mágikus csúcspontja, a Song & Emotion és a Freedom Slaves között is érdekes tud maradni, aminél jobb ajánlólevél aligha kell egy dalnak. Ennyit arról, hogy a mai Tesla már csak árnyéka egykori önmagának... Mivel az új lemez még csak készülőfélben volt a felvétel idején, egyedül a Pvt. Ledbetter képviselteti magát róla, és rendesen meg is állja a helyét a klasszikusok között, az egyik vitathatatlan csúcspont azonban a Bust A Nut lemezes Mama's Fool, ami hatalmasat üt.

A zenekar fő húzóembere a koncert alapján nem a frontember Jeff Keith, hanem a gitáros Frank Hannon, akit egyébként a kamerák is többet mutatnak, mint a szúnyogtestű énekest. Mindez nem véletlen, Frank ugyanis ma is egészen elképesztően gitározik, legyen szó húzós rockernótáról vagy balladáról. Amit például a UFO-tól feldolgozott Rock Bottomban Michael Schenker nyomdokain elővezet, az valóságos hard rock gitáriskola. A zenekar ifi tagja, a gitártesó Dave Rude szintén nem gyenge játékos, ráadásul még baromi jól is mutat a színpadon a kissé elhízott Frank és a szintén nem kifejezetten kisportolt Brian Wheat basszusgitáros mellett. Troy Luccketta dobos szintén atommód húzósan és ráadásul látványosan is dobol. Egyedül Jeff tűnik kissé visszafogottabbnak a deszkákon, és jellegzetes ráspolyos hangja sincs igazán topformában, a többiek vokáljai nélkül nem is biztos, hogy mindig sikerülne megugrania a soron következő lécet. De mivel sajnos soha az életben nem láttam élőben a Teslát, fogalmam sincs, hogy ez csak valami átmeneti gebasz lehetett nála, vagy alapból is gyengébben hozza magát koncerten...

Az extrák között nincs semmi kihagyhatatlan érdekesség, csak ami ilyenkor szokásos: egy kis backstage, beszélgetések, gitározgatások, miegymás. Mivel a Frontiers gondozza a DVD-t, azon már meg sem lepődtem, hogy booklet természetesen nuku, de ez még nem nagy gond, sokkal idegesítőbb az a maszterelési hiba, ami legutóbb a Dream Theater Chaos In Motionjénél késztetett szájhúzogatásra, vagyis hogy a hang néhol – csak tizedmásodpercekkel, de akkor is – elcsúszik a képhez viszonyítva. Nehezen tudom eldönteni, hogy az illetékesek nem látják az ilyen típusú gikszereket, vagy csak nem érdekli őket, az meg még fogósabb kérdés, hogy melyik a rosszabb a kettő közül... Maga a koncert viszont annyira jó, hogy az ember végül elsiklik az ilyesmi felett, mert ez itt mégiscsak több mint két óra elsőrangú, örökérvényű hard rock hatalmas nótákkal. Csak a hasonszőrű bandáknál szokásos szólamomat tudom szajkózni: Tesla koncertet az A38-ra, ha legközelebb valami csoda folytán Európába vetődnek!