Napjainkban boldog-boldogtalan újjáalakul, ám akadnak csapatok, ahol még mindig várat magára a nagy összeborulás. A klasszikus Guns N' Roses és Skid Row felállások mellett ilyen a '80-as évek második felének egyik nagy hajbandája, a White Lion is, ahol Mike Tramp énekes a mai napig nem képes aktivizálni egykori szerzőtársát, Vito Bratta gitárost.
A négy sikerlemezt kiadott White Lion 1991-ben oszlott fel, és ugyan Tramp azóta többször is megpróbálta ismét összehozni a zenekart, Bratta sosem állt kötélnek. Az énekes 2008-ban más tagsággal kiadott egy Return Of The Pride című albumot ezen a néven, ám végül – javarészt a gitáros tiltakozása okán, ám valamennyire saját lelkiismerete miatt is – pontot tett a sztori végére.
„A White Lion lényegét az adta, hogy Vito és én közösen írtuk a dalokat", magyarázta Tramp pár napja egy malmöi közönségtalálkozón. „Állatira nincs esély arra, hogy ez újra megtörténjen, és ennek egyedül Vito hozzáállása az oka. De egyébként én sem harcolok azért, hogy ismét összehozzuk a zenekart. Amikor ma játszom a White Lion dalokat, az a rajongókért van, akik hallani szeretnék ezeket. Mike Tramp ünnepli a White Liont, valami ilyesmi a lényeg. De nem érezném jól magam, ha kimennék négy új arccal, és White Lionnak nevezném a dolgot... Csináltam ezt egy ideig, és ma már majdnem sajnálom. Hívhattam volna másképp is, mert az nem a White Lion volt. A Thin Lizzy sem Thin Lizzy Phil Lynott nélkül. Nagyon tisztelem Robert Plantet, amiért azt mondja, hogy a Led Zeppelin a múlt, az albumok ott vannak, ma már nem biztos, hogy képes lenne arra, amire akkor, és inkább meghagyja az emlékeket. Ott van a Whitesnake ötvenhetedik verziója is: miért nem lehet egyszerűen csak David Coverdale's Whitesnake-nek hívni? Mindenki azt csinál, amit akar, de nekem időbe telt megérteni ezt... Amikor megalapítottam a Freak Of Nature-t, azt akartam jelezni, hogy végeztem a White Lionnal. Aztán huszonöt embernek játszol egy klubban, és a következő koncerthez már nem is fűlik annyira a fogad. Utána pedig jön valaki, és azt mondja: ha összeraksz egy új White Liont mondjuk John Sykesszal meg Steve Harrisszel, vagy ilyesmi, hatalmas fesztiválokon léphetsz fel. Te megszédülsz, belemész, és mégsem működik. Szóval akármikor is játszom White Lion vagy Freak Of Nature dalokat, nyilvánvalóvá akarom tenni, hogy csak a számokat szedem elő, és nem akarok úgy tenni, mintha ugyanaz a zenekar állna a színpadon."
Ami Bratta említett hozzáállását illeti, Tramp szerint a magának való gitárost képtelenség felrázni tétlenségéből. „Amióta a White Lion 1991-ben feloszlott, semmit sem csinált, még egy interjút sem adott. Ennek ellenére ragaszkodik a névhez, aminek ketten vagyunk a jogtulajdonosai, és nem akarja, hogy én is csináljak bármit ezzel, mert nem elég tökös ahhoz, hogy kiálljon és belefogjon valamibe. Akármikor beszélünk erről, csak annyit hajtogat: nem tudom, nem tudom... Vito hihetetlen gitáros és dalszerző, de ha annak idején nem rángatom ki a házából, még ma is ugyanazokat a kibaszott Van Halen szólókat játszaná otthon. Nagyon szomorú, hogy ez a furcsa befejezés az emlékekre is rányomja a bélyegét... A White Lion sosem tudott elbúcsúzni a rajongóktól, még egy nyilatkozatot sem tettünk közzé a sajtóban. Még az is vezető hír manapság a Blabbermouthon, amikor a Faster Pussycat éppen tizedszerre feloszlik... Mi ehhez képest lenyomtuk az utolsó bulit, kimentünk a reptérre, én elrepültem Kaliforniába, Vito meg New Yorkba, és közben még csak egymásra sem néztünk. Pedig nem voltunk rosszban... Utána pedig senki sem hívott minket sem a kiadótól, sem a menedzsmenttől, sem a merchandise-cégtől. Mindenki, aki azelőtt dollármilliókat keresett belőlünk, hirtelen felszívódott. És mi is egyszerűen eltűntünk. Lezárás viszont nem volt. Szóval nekem is évekbe telt, mire megértettem, mi a fasz történt ott és akkor..."
A White Lion egykori ritmusszekcójából James Lomenzo basszer az utóbbi években a Black Label Societyben, majd a Megadethben is megfordult, Greg D'Angelo dobos pedig elsősorban stúdiómunkákat vállal.
Hozzászólások