Előzetesen az év egyik legkockázatosabb húzásának tűnt az Accept visszatérése az eredeti frontember, Udo Dirkschneider nélkül, a német heavy metal színtér egyik legnagyobb bandája azonban kiütéses győzelmet látszik aratni az augusztusban kiadott Blood Of The Nations albummal. Az újjáalakulásról, az Udo-sztoriról és az új énekesről, Mark Tornillóról magával a legilletékesebbel, Wolf Hoffmann gitárossal beszélgettünk.
Wolf, először is hadd gratuláljak a Blood Of The Nationshöz! Őszinte leszek: amikor először hallottam, hogy újjáalakultok, nem gondoltam volna, hogy ennyire bivalyerős lemezzel rukkoltok elő...
Köszönöm szépen! Az első visszajelzések alapján elég sokan voltak vele úgy, mint te. Előzetesen az interneten is ment a duma, hogy Udo nélkül nincs Accept, de mióta kapható az album és az emberek hallották a végeredményt, egy rossz szót sem hallottunk róla! Sőt, tulajdonképpen egyetlen eddigi lemezünknek sem volt még része ennyire egységesen pozitív fogadtatásban. Mi is mind nagyon izgatottak vagyunk a következő hónapok miatt.
Azért előzetesen elég kockázatos lépésnek tűnt nekiugrani Udo nélkül... Az elejétől fogva biztosak voltatok a dolgotokban, vagy azért volt bennetek némi félsz is?
Persze, hogy volt! Óriási kockázatot vállaltunk, és az elejétől fogva tisztában voltunk azzal, hogy sokat veszíthetünk. De ugyanakkor nem rajtunk múlt, hogy Udo most nincs itt, hiszen amikor tavaly év elején először szóba került az újjáalakulás, eleve nem is gondolkodtunk más énekesben, vele szerettünk volna dolgozni. Ő azonban mereven elzárkózott a dologtól.
Nem akarok feltétlenül Udóról beszélni...
Ez jó hír! (nevet)
..., de arra azért kíváncsi lennék, hogy miből fakadt nála ez a nagy tiltakozás. Igaz, hogy a 2005-ös turné után mindannyian kizártátok az új lemez lehetőségét, de akkor úgy tűnt, emberileg rendben vannak a dolgok.
(sóhajt) Őszinte leszek: igazából fogalmam sincs, pontosan mi baja volt Udónak. Ő azt mondja, nincs meg közöttünk a szükséges kölcsönhatás, mert mi nem tudunk már dalokat írni. Utóbbinak némiképp persze ellentmond, hogy régen is mi írtunk neki mindent Peterrel (Peter Baltes basszusgitáros), és ha valaki meghallgatja az új albumot, ott is meggyőződhet a dalszerzési képességeinkről. Vagyis ez üres duma. Udo szerintem egyszerűen nem szeret minket, és ezért nem akar többé velünk dolgozni.
Szerinted mit szól majd ehhez az új lemezhez?
Hú, ezt el sem tudom képzelni. De azt hiszem, igazából nem is érdekel! (nevet)
Rendben, akkor hagyjuk is Udót, és beszéljünk az új énekesről, Mark Tornillóról! Hogy került a képbe? Netán ismertétek a régi bandáját, a T.T. Quicket?
Valamikor iszonyú régen hallottam a T.T. Quicket, de ez tényleg olyan hosszú évekkel ezelőtt történt, hogy már totálisan elfelejtettem, és magamtól biztosan soha többé nem is jutott volna eszembe. Ezúttal a véletlenek totális együttállásáról volt szó. Amikor tavaly felmerült, hogy ismét összejöhetne az Accept, Udo pedig bemondta az unalmast, mindannyian elszomorodtunk, hiszen Peter is és én is eléggé ráizgultunk a lehetőségre. De fel sem merült, hogy másik énekest keressünk. Azt hittük, ezzel tényleg vége a sztorinak, nem tartottunk meghallgatásokat, vagy ilyesmi... Viszont szeretünk ketten együtt zenélgetni, és amikor úgy adódott, összejöttünk kicsit jammelni egy stúdióban csak azért, hogy jól érezzük magunkat. Nyomtuk a régi Accept témákat egy dobossal, és egy ismerős, aki épp ott lógott velünk a stúdióban, bedobta, hogy Mark mindössze tíz percre lakik a helytől. „Óriási énekes, szereti az Acceptet, miért nem hívjátok le?", kérdezte. Mark éppen ráért, így aztán hamarosan ott volt velünk, és amint elkezdett énekelni, úgy éreztük, mintha csak aranyat találtunk volna. Totálisan visszajött az a mágia, amit a '80-as években éreztünk. Innentől kezdve nem volt kérdéses, hogy az Accept számára bizony van élet Udo nélkül is.
Régen az összes dalt ti írtátok Peterrel, beleértve ebbe Udo énektémáit és a szövegeket is. Mennyiben működött most másképp a dolog Markkal?
Az Acceptben valóban mindig mi voltunk a dalszerzők Peterrel, ez nem változott. Az alapok ezúttal is tőlünk jöttek, de Mark is kivette a részét a munkából. Sok ötlete volt, a szövegek oroszlánrésze pedig tőle jött.
Voltak előzetes elképzeléseitek arról, milyen albumot akartok, vagy minden jött magától? Ezt most azért kérdezem, mert a Blood Of The Nations teljesen old school hangulatú lett, de a '90-es években azért nektek is volt egy modernebb, korszerűbb periódusotok.
Ezúttal teljesen egyértelmű volt a küldetés: azt akartuk csinálni, amiben a legjobbak vagyunk. Tehát nem kerestük a lehetséges irányokat, nem agyaltunk azon, hogy lehetnénk modernebbek vagy min lehetne változtatni. Egy hamisítatlan Accept lemez járt mindannyiunk fejében, és semmiféle egyéb szempontot nem vettünk figyelembe. Sem zeneit, sem kereskedelmit. A '90-es években valóban akadtak ebből a szempontból kevésbé szerencsés dolgaink is.
Mit gondolsz ma a Predator lemezről?
Nem szoktam agyalni a múlton, ezt inkább meghagyom a rajongóknak. Nyilván nem a Predator volt az Accept legjobb lemeze, de akkoriban már elég nehezen jöttünk ki egymással, az album csak komoly kompromisszumok árán készülhetett el, és ez hallatszott is a dalokon. Most ilyesmiről szerencsére szó sem volt, és nem tudom ebben eleget hangsúlyozni a producerünk, Andy Sneap szerepét sem. Mivel ő maga is Accept rajongó, pontosan tudta, milyennek kell lennie egy 2010-es Accept lemeznek, és nagyon határozottan terelgetett minket a helyes irányba. Rengeteg dalvázlatunk született, melyek között most is akadtak kevésbé tipikus, kísérletezősebb ötletek, de jórészt Andy javaslatára félretettük őket. Így lett ebből a lemezből egy ennyire hagyományos, vérbeli Accept anyag, aminek a rezgése engem leginkább a Restless And Wildéra vagy a Balls To The Walléra emlékeztet.
Vagyis a következő lemezen is Andyvel dolgoztok majd?
Igen, én legalábbis mindenképpen ezt szeretném.
Helyes, eszerint tehát nem csupán a turné végéig terveztek!
(nevet) Valóban nem. Teljesen természetesen adja magát, hogy innentől fogva rendes zenekarként üzemeljünk. Mindannyian remekül érezzük magunkat.
Európában mindenesetre a listákon is elég impozánsan kezdett a lemez...
Bizony, Németországban a negyedik helyen nyitottunk, ami minden idők legerősebb kezdése a banda számára. De túldimenzionálni persze ezt sem szabad, hiszen a zeneipar ma már teljesen másképp működik, mint 10 vagy akár 20 évvel ezelőtt, összehasonlíthatatlanul kevesebb lemez fogy az internet miatt. Örülünk a jó startnak, de igyekszünk nem tulajdonítani neki túl nagy jelentőséget.
Az Egyesült Államokban szintén nagy névnek számított az Accept a '80-as évek első felében. Milyen esélyeket láttok most odaát?
Annyi bizonyos, hogy Európában manapság ideálisak a körülmények egy olyan csapat számára, mint az Accept, errefelé talán soha nem volt még ennyire erős a heavy metal, mint most. Ellentétben mondjuk a '90-es évekkel, hiszen akkoriban egyáltalán nem működött ez a vonal... Én úgy látom, mára Amerikában is felnőtt egy újabb generáció, amelyik vágyik arra a típusú zenére, amit mi játszunk, de mint mondtam, más idők járnak már. Elég, ha csak annyit mondok, amire az előbb is utaltam, hogy a lemezeket pénzért lassan már lehetetlen eladni az internet miatt. Igazából menet közben derül majd ki, mire számíthatunk az Államokban. Nekiindulunk a turnénak, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Kockázatosnak persze ez is kockázatos, de hát az életben alapvetően minden az. A magam részéről mindig is annak a híve voltam, hogy menjünk és csináljunk valamit, aztán majd alakulnak valahogy a dolgok. Most sem lesz ez másképp.
Csak headliner turnékat terveztek, vagy el tudod képzelni, hogy speciális vendégként beugorjatok valami hasonlóan patinás név elé, mint például az Iron Maiden vagy a Judas Priest?
Ez igazából nem az én asztalom. Van egy jó háttércsapatunk, akikben maximálisan megbízunk, így aztán azt fogjuk csinálni, amit ők tanácsolnak és szerveznek nekünk. Az őszi amerikai turné mindenesetre önálló kör lesz, ahol a King's X nyitja a bulikat. Ez elég erős párosítás. Középméretű klubokban játszunk majd, tudod, ezeken a House Of Blues-féle helyeken. Itt jó színpadok vannak jó akusztikával, szóval abszolút ideális első lépésnek. A többit meg majd meglátjuk...
Milyen programmal készültök a koncertekre? Vegyesen válogattok minden korszakból, az új lemez lesz túlsúlyban Mark miatt, vagy inkább a régi klasszikusokra koncentráltok?
Minden korszakból válogatunk, és a műsor valószínűleg menet közben is folyamatosan változni fog. Annyit előzetesen is elárulhatok, hogy akadnak majd meglepetések is, például néhány tényleg nagyon-nagyon régi dal, meg olyasmik is, amiket még soha nem játszottunk élőben. Az új albumról három-négy téma kerül majd elő, de ezeket is váltogatni szeretnénk. Igyekszünk minél többet letesztelni, hogy melyik működik jól a koncerteken, és melyik kevésbé. Összességében elég rajongóbarát programra lehet számítani.
Ha visszatekintesz a '80-as évekre, mi az első negatív és az első pozitív emlék, ami eszedbe jut?
Negatív emlékeket nem tárolok az agyamban! (nevet) De most őszintén, miért emlékezzek vissza a rossz dolgokra, amikor annyi jóra is gondolhatok helyettük? Ebből fakad az is, hogy egyszerűen nem vagyok hajlandó most sem belemenni semmiféle csatározásba Udóval a sajtón keresztül. Nem fogok lesüllyedni arra a szintre, hogy én is reagálok valamit minden egyes megjegyzésére. Nyilván az Accept pályafutása során is akadtak emelkedők, csúcsok és lejtők, de ha belegondolok, hogy tinédzserként kezdtük, és mennyi mindent értünk el, alapvetően csakis pozitív dolgok jutnak eszembe. Óriási albumokat csináltunk, hatalmas turnékon vettünk részt, és sokkal többre vittük, mint a hozzánk hasonló zenekarok nagyrésze.
Van kedvenced a régi lemezeitek közül?
Most érthetően a Blood Of The Nations áll hozzám a legközelebb, a régiek közül pedig... (gondolkodik) A két legsikeresebb lemezünk a Balls To The Wall és a Metal Heart volt, a rajongók kedvencei általában ezek szoktak lenni. Én azonban mégis úgy gondolom, hogy a Restless And Wild a legfontosabb, legmeghatározóbb Accept album.
Mi a helyzet az egyetlen korábbi Udo nélkül készült lemezetekkel, az Eat The Heattel?
Az Eat The Heat egy másféle Acceptet mutatott, akkor az tűnt jó ötletnek. Akadtak rajta mai fejjel is erős dolgok és kevésbé erősek is, David Reece-szel azonban nem tudtunk hosszabb távon együtt dolgozni.
Akad még itt valami, amit mindig is meg akartam kérdezni tőled. A '90-es évek végén egy rövid ideig együtt dolgoztál Sebastian Bach-hal, a munka eredménye a Bring 'Em Bach Alive lemezén volt hallható. Miért nem lett ebből tartósabb kooperáció? Mintha Sebastian akkoriban azt nyilatkozta volna valahol, hogy egy teljes albumot is szívesen csinálna veled...
Ilyesmit mondott volna?
Nekem úgy rémlik...
Akkor nekem is felvethette volna a dolgot, hátha tényleg lesz belőle valami! (nevet) Én igazából nem emlékszem rá, hogy szó lett volna további dalokról, csak egy-két közös ötletet dolgoztunk ki, és felléptem vele az egyik koncertjén is. Nagyon bírom a csávót, hatalmas figura és óriási énekes is, szóval élveztem a közös munkát. Közös lemezt viszont emlékeim szerint nem terveztünk.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
A Back In Black az AC/DC-től, a British Steel a Judas Priesttől és a Machine Head a Deep Purple-től.
Mi az élet értelme?
Csináld azt, amiben a legjobb vagy, ami a legmélyebb jelentéssel bír számodra, és bánj úgy másokkal, ahogy te is szeretnéd, hogy bánjanak veled. Igyekszem én magam is így élni. Tudom, hogy a színpadon vagyok igazán otthon, és ugyan rengeteg más dologgal is foglalkozom, a zene az igazi szenvedélyem.
