Szerencsére Magyarországra is egyre gyakrabban jutnak el még felszállóágban lévő rockbandák, így alig egy nappal második lemezük, a No Guts, No Glory megjelenése után Budapesten koncertezett az ausztrál Airbourne. A buli délutánján Ryan O'Keeffe dobossal ültünk le a Dürer-kert egyik csendes zugában.
Hogyan jellemeznéd néhány szóban a No Guts, No Gloryt a Runnin' Wildhoz képest?
Azt hiszem, komplettebb, összeszedettebb lemez lett az elsőnél, amiben a turnétapasztalataink éppúgy közrejátszottak, mint az, hogy rendhagyó módon vettük fel a dalokat. Biztos hallottad, hogy beköltöztünk a stúdióba a munkálatok idejére, tehát szó szerint a dobcuccom mögött aludtam minden éjjel. Maguk a dalok gyorsabbak, összefogottabbak, szóval összességében teljesebbnek érzem ezt a lemezt az elsőnél.
Ez a sajátos ottlakós módszer a dalokra is hatott szerinted, vagy csak a stúdiómunkát tette céltudatosabbá?
Egészen biztosan hatott a dalokra is, hiszen most tényleg 24/7-ben dolgoztunk. Tehát nem az történt, hogy hazaértem hajnalban a kocsmából részegen, aztán ébredés után beballagtam a stúdióba, ahol szép kényelmesen összeállt a lemez. Rengeteget melóztunk a nótákon menet közben is, szép fokozatosan nyerték el a végső formájukat.
Mindent teljesen élőben vettetek fel, igaz?
Igen, méghozzá úgy, hogy nyitva hagytuk közben az összes ajtót és ablakot. Így sajátosabb, élőbb a felvétel akusztikája is, ami szintén sokat dobott a végeredményen. És persze baromi hangosan is kellett játszanunk, mivel a stúdió épületében közben felújítások zajlottak, mindenki fúrt, faragott, kalapált körülöttünk. (mosolyog)
Bonyolultabb egyébként így közösen feljátszani egy lemezt, mint külön-külön rögzíteni az egyes hangszereket?
Nekünk nem volt az. Két éve folyamatosan turnén vagyunk, és előtte is rengeteget koncerteztünk már Ausztráliában. Eleve megvan a kellő gyakorlatunk, de még egyre jobbak és jobbak is lettünk az évek során. Pontosan és feszesen játszunk együtt, érezzük egymást. De érted, ha a felvételben esetleg benne marad egy-két hiba vagy mellényúlás, akkor sincs tragédia. Szerintem ennyi simán belefér. Egy koncerten is óhatatlanul hibázik az ember, ez is hozzátartozik a hangulathoz.
250 ezer eladott példány manapság szinte hihetetlenül magas egy elsőlemezes rockbanda esetében. Mi az Airbourne titka? Már ha egyáltalán van titok...
A titok maga a rock'n'roll, ami sosem tűnt el, és mindig megtalálta a saját közönségét. Most éppen egy jobb periódusban vagyunk, így aztán a mi zenénk is találkozott az emberek ízlésével. Persze nem akarom kisebbíteni a turnézás jelentőségét sem, mert gyakorlatilag folyamatosan úton vagyunk, mióta megjelent a Runnin' Wild. Ez is egészen biztosan közrejátszott a jó fogadtatásban. Remek turnékat fogtunk ki az elejétől fogva. A Motörheaddel például baromi jó volt együtt játszani, ez a két csapat így együtt minden szempontból tökéletes párosítás... De összességében imádom az európai nyári fesztiválokat is, most is nagyon várjuk ezeket. Eleve nagyon kedveljük Európát, hiszen itt minden nap más országban lépsz fel más anyanyelvű közönség előtt. Bejön ez a sokszínűség, Amerika vagy Ausztrália azért nagyon más ebből a szempontból.
Az sem nehezíti a dolgotokat, ha egy-egy ilyen fesztiválon nálatok szélsőségesebb hangzású csapatokkal kerültök egy színpadra?
A metalfesztiválok közönsége alapból nyitott, tényleg sosem volt semmi problémánk. Hiába van mindenhol egy sor olyan banda, akik sokkal extrémebb zenét játszanak, mint mi, ehhez a fajta zsigeri rock'n'rollhoz mindenki tud kapcsolódni. Különösen egy ilyen nagy fesztiválon, ahol egyébként is a bulizáson, a hangulaton van a hangsúly...
Van még olyan banda, akikkel nem játszottatok együtt, de szeretnétek?
Az AC/DC-vel még nem turnéztunk, az nagyon jó lenne. Sajnos nem ismerjük őket személyesen, csak a turnéstábjuk néhány tagját, meg persze Mike Frasert, aki a No Guts, No Gloryn is dolgozott most. De rajtuk kívül szinte mindenki megvolt már a régi nagyok közül, ha nem önállóan, akkor valami fesztiválon, és erre roppant büszkék vagyunk. Várj csak, eszembe jutott még egy csapat! Létezik egy nagyon jó ausztrál banda, a The Poor, akik óriási hatással voltak ránk annak idején, velük baromira szeretnénk játszani.
Na, róluk konkrétan 1994-ben hallottam először és utoljára... Eszerint még léteznek?
Igen, most alakultak újjá tavaly, év végén kiadtak egy Round 1 című lemezt, és szerencsére láttam is őket egy melbourne-i klubban. Életem legjobb bulija volt, csatakosra tomboltam magam az első sorban, és még a Poor pólómat is sikerült Skenie arcába hajítanom! (nevet)
Az AC/DC tehát egyelőre kimaradt, a Rolling Stones azonban nem, ráadásul ha jól tudom, még a Runnin' Wild megjelenése előtt. Ez a lehetőség hogy jött össze?
Na, az érdekes volt! Képzeld, mielőtt az aktuális ausztráliai turnéjukra készülődtek, valahogy a kezükbe került a Ready To Rock EP-nk, ami tulajdonképpen a korai demóink feljavított kiadása volt. Annyira megtetszett nekik, hogy azt mondták a szervezőknek, szeretnék, ha mi játszanánk előttük. Gondolhatod, milyen érzés volt! Főleg, hogy abban a melbourne-i stadionban, ahol felléptünk előttük, addig mindössze egy ausztrál banda lépett fel teltház előtt, és az pont az AC/DC volt! (nevet)
Találkoztatok is a Stones tagjaival?
Igen, pár mondatot váltottunk, miközben mentek fel a színpadra, de ennél és néhány közös fotónál többre sajnos nem jutott időnk. Joel Keith Richardsszal beszélt egy keveset, én pedig Mick Jaggerrel és Charlie Wattsszal.
Ha már úgyis emlegettük az AC/DC-t: zavar, amikor minduntalan hozzájuk hasonlítanak titeket, vagy inkább megtiszteltetésnek veszitek?
Sosem zavart, mindig is büszkék voltunk rá, de nem az AC/DC volt az egyetlen banda, akik hatással voltak ránk. Sőt, még csak nem is ők az egyetlen ausztrál rockcsapat, akikre felnéztünk, hiszen ott van még a Rose Tattoo, a Screaming Jets vagy a már említett The Poor is... Persze ha Ausztrália és rockzene, az AC/DC nyilván megkerülhetetlen, eszemben sincs tagadni, hogy mekkora hatással voltak ránk. De nem jobban, mint a Motörhead, a korai Metallica vagy az Iron Maiden, tőlük is ugyanúgy játszottunk egy csomó dalt annak idején... Igazából tényleg az összes old school heavy metal és hard rock bandát felsorolhatnám most neked, akiket kölykökként hallgattunk.
Mi a helyzet egy Kix nevű amerikai bandával? Nekem elsőre nem is feltétlenül az AC/DC, hanem inkább ők ugrottak be a hangzásotokról...
(szélesen elvigyorodik) A Kix nagyon fontos hatásunk, imádtuk őket. Örülök, hogy néhány éve megint léteznek. Na látod, velük is baromi szívesen turnéznánk együtt! Főleg, hogy párszor sikerült is elcsípnem őket élőben, és hatalmasak voltak.
Magyarországról Ausztrália hihetetlenül távolinak tűnik. Milyen az ottani rockszíntér?
Nem olyan erős, mint Amerikában vagy Európában, de az utóbbi időben azért már látom a változás jeleit... Európa ebből a szempontból verhetetlen, ezért is jövünk ide vissza újból és újból. Igazából minden ausztrál nagyvárosban megvannak a bejáratott rockklubok, és akadnak jó bandák is, de néhány éve valamiért egy csomó hely bezárt, ami elég alaposan visszavetette a színteret. De ha a rajongókat kérdezed, azon a téren nincs nagy különbség, mert a rockrajongók nem véletlenül rockrajongók a világ minden táján. Mindenki piálni akar egy bulin, és élvezni a zenét! (nevet) Csakis ez a lényeg, nem igaz?
Érdekes, amit mondasz, mert én valahogy mindig azt hittem, Ausztráliában az egész ország fanatikus AC/DC rajongókból áll.
Ez egyébként attól függetlenül sem áll messze a valóságtól, amit mondtam. Melbourne-ben például most három teltházas bulijuk volt az Etihad stadionban, ahová úgy 60 ezren férnek be. És ez csak Melbourne... Sydneyben még a U2 rekordját is megdöntötték most ezen a turnén.
Az Airbourne mennyire fut odaát?
Egyre jobban, a No Way But The Hard Way nótára meglepően jó visszajelzéseket kaptunk most, szóval bízunk benne, hogy előrébb léphetünk majd. Az már most is biztos, hogy Ausztráliában él a legtöbb Airbourne tetkós rajongó! (nevet)
Mit érzel, amikor meglátod, hogy valaki beletetováltatja a bőrébe a logótokat?
Először mindig ledöbbenek, aztán megilletődöm. És persze mindig igyekszem megismerkedni az adott rajongóval. A legkeményebb viszont az, amikor alá kell írnom különböző testfelületeket, és az aláírásomat is betetováltatják a bőrükbe... (vigyorog)
Kijött a lemez és zajlik a turné, mik a további terveitek a közeljövőre nézve?
A mostani turné április közepéig tart, utána az Államokban játszunk majd egészen nyár elejéig, amikor visszajövünk Európába a nagy fesztiválokra. Utána Kanada, majd megint az Államok következik, a többit még nem látom egészen tisztán. Az biztos, hogy ezzel a lemezzel is legalább annyit fogunk koncertezni, mint az elsővel. Hosszabb távon pedig nyilván ugyanezt akarjuk, amit eddig, jó lemezeket készíteni és turnézni. Nem hinném, hogy mondjuk öt év múlva nagyon mást csinálnánk, mint mostanában...
A fiatalabb bandákat mennyire figyeled? Mit szólsz például az előzenekarotokhoz, a Taking Dawnhoz?
A Taking Dawnékkal csak most ismerkedtünk meg, hiszen ez az első komoly turnéjuk, Európában nem is jártak még ezelőtt. Jó csapat, tetszik a lemezük. Valamennyire figyelem a fiatalabbakat is, de leginkább azért a régi klasszikus bandákat hallgatom, és nemcsak a régi, hanem az aktuális lemezeiket is. Tetszik például az új KISS és Lynyrd Skynyrd, mindkettő nagyon erős lett. Az utolsó AC/DC is bejött. Szeretem bennük, hogy még mindig meg akarják mutatni.
Mi minden idők három legjobb lemez?
A The Razor's Edge az AC/DC-től, a Scarred For Life a Rose Tattoo-tól és a Kill 'em All a Metallicától.
Az utolsó Metallicáról mi a véleményed?
Az az igazság, hogy a mai napig nem hallottam egészben! (nevet) De most is játszunk majd együtt pár fesztiválon, szóval remélhetőleg élőben bepótolhatom ezt a hiányosságot...
Mi az élet értelme?
Hogy érezd jól magad!
