Shock!

Volt idő, amikor azt hittem, hogy már soha nem láthatom élőben azt a Kyle Thomast, aki bő egy évtizeddel ezelőtt mindössze egyetlen lemezzel, a Floodgate 1996-os Penalty című doom/sludge remekművével mindörökre egyik kedvenc énekesemmé vált. A korábban az Exhorder nevű kultikus thrash csapatban vokalizáló Kyle a '90-es évek végén örökre eltűnni látszott a nagyközönség színe elől, 2005-ben azonban ismét felbukkant a Roadrunner United válogatáson, idén pedig már az év egyik csúcsalbumán, az Alabama Thunderpussy Open Fire lemezén hallhatjuk óriási hangját. Kyle-lal a banda Kultiplexes koncertje előtt sikerült leülni egy alapos csevej erejéig.

Először is: hol voltál az elmúlt tíz évben?

Huhh. Kezdjük talán ott, hogy miután az életem Floodgate-ről szóló fejezete lezáródni látszott, megnősültem és született két gyerekem, akik most 8, illetve 4 évesek. Ez elvitt egy kicsit más irányba, bár a zenélést azért nem adtam fel, 2001 környékén például egy Jones's Lounge nevű bandával koncertezgettünk New Orleans környékén néhány helyi sráccal. A tesóm, Kevin is a zenekar tagja volt (ő gitárosként szintén érdekelt volt a Floodgate-ben - D.Á.), a lemezünket Jimmy Bower dobolta fel, később pedig még Tommy Buckley is csatlakozott hozzánk a Soilent Greenből. Igazi turnét ugyanakkor nem csináltunk, csak a környéken koncertezgettünk, igazából inkább csak hobbi volt ez, mint tényleg komolyan működő zenekar. Minden ment a maga útján, aztán jött a Katrina hurrikán, amiben az otthonom elpusztult, rá pár héttel pedig szétmentünk a feleségemmel. Mindez egy olyan szituációt teremtett, amiben a zenélés megint egy reális lehetőségnek tűnt, előtte ugyanis már úgy gondoltam, hogy számomra talán mindörökre befejeződött a hivatásszerű éneklés. A dolgok azonban elkezdtek formálódni, adódott ez a lehetőség az Alabama Thunderpussyban, én pedig megragadtam, mielőtt túl öreg leszek ahhoz, hogy bárkit is érdekeljek. (vigyorog)

Azért ne szaladjunk ennyire előre! Én például máig nem tudom, mi is történt pontosan a Floodgate-tel. Csináltatok egy gyilkos albumot, aztán utána nem jött folytatás, de még hírek sem, csak a nagy csend.

Az egész Floodgate sztori nagyon ígéretesen kezdődött. Kijött a lemezünk a Roadrunnernél, remek kritikákat kaptunk rá mindenfelé és a Sepulturával turnézhattunk Európában. Aztán történt egy és más dolog a kiadón belül, viszonylag rövid idő leforgása alatt megváltoztak az elvárásaik velünk szemben, és hirtelen azon vettük észre magunkat, hogy kiestünk a kegyeikből. Nem foglalkoztak velünk, nem voltak hajlandóak beszállni a turnéköltségekbe, majd végül ki is dobták a bandát. Egy ideig még koncerteztünk saját pénzből, de azt azért túl sokáig nem bírtuk finanszírozni, így aztán 1997 után már nem tudtunk többet komolyabb körútra menni. New Orleans környékén még évekig játszogattunk, de végül ezek az alkalmak is egyre ritkábbak lettek, idővel pedig teljesen elmaradtak. A Floodgate tevékenysége tehát egy ponton befejeződött, habár a zenekar hivatalosan sosem oszlott fel. Idén csináltunk egy újjáalakuló bulit otthon, amit mindenki nagyon élvezett, a közönség is és mi is. Átbeszéltük a dolgokat a többiekkel, és arra jutottunk, hogy igazából minden lehetőség nyitva áll előttünk. Erőltetni persze semmit sem szabad, de a jelenlegi állás szerint van három teljesen kész stúdiónótánk, amiket még a soha meg nem jelent második lemezhez vettünk fel annak idején, és akad talonban némi élő anyagunk is. Ezeket mindenképpen jó lenne valamikor kiadni, és talán megfelelő időzítés is lenne erre a közeljövő, hiszen a Metal Mind épp most adta ki újra a Penalty lemez remaszterelt verzióját. Hallani még ugyan nem volt szerencsém, de ránézésre nagyon szép, igényes anyag lett.

A Floodgate után volt némi kis kalandod a Trouble élén is...

Ó, igen. (szélesen elmosolyodik) Az nagyszerű volt, és teljesen véletlenszerűen alakultak így a dolgok. Az egész úgy kezdődött, hogy jó haverok lettünk Ron Holznerrel. (a Trouble akkori basszusgitárosa - D.Á.) Eric Wagner akkoriban nem akart velük énekelni, ők azonban mindenképpen játszani szerettek volna, és szerveztek egy fesztivált otthon, Chicagóban Trouble – with a little help from their friends név alatt. Az eredeti elképzelés szerint több énekes lépett volna fel a bandával, egyenként két-három nótával. Én is köztük voltam. A többiek azonban különböző más elfoglaltságokra hivatkozva sorra lemondták a részvételt, és a végén ott találtuk magunkat ketten Winóval. Ő állt elő azzal az ötlettel, hogy akkor nyomjam le inkább én az egész bulit. „Csináljátok meg vele az egészet, simán képes rá", mondta Ronéknak. A koncert állati jól sikerült, így aztán a későbbiekben is csináltunk közös fellépéseket. Nem sokat, de néhányra azért sor került a következő egy-két év során. Mondanom sem kell, mekkora megtiszteltetés volt ez nekem... Tinédzser voltam, amikor kijött az első lemezük, és azóta vagyok fanatikus Trouble rajongó.

Dalokat is írtatok közösen?

Körülbelül négy nótát én is megkaptam azok közül, amik végül felkerültek a Simple Mind Condition lemezre. Ezek persze még nyers verziók voltak, énekelgettem is rájuk ezt-azt házi körülmények között, és akadt még néhány olyan téma is, amiket a koncertek előtt, itt-ott jammelgetve hoztunk össze. Igazából azonban egy kiadót sem érdekelt egy Eric Wagner nélküli Trouble, mindenki az eredeti hangot akarta hallani, és rajongóként be kellett látnom, hogy ez így helyes.

És mi a helyzet az első bandáddal, a legendás Exhorderrel? Évek óta keringenek a pletykák egy esetleges újjáalakulásról.

Néhány évvel ezelőtt, olyan 2001-2002 körül csináltunk néhány koncertet New Orleans környékén, és ezek mind óriásiak voltak, remekül éreztük magunkat. Jó volt végre úgy találkozni a többiekkel, hogy nem akartuk megölni egymást. (nevet) A közönség is hihetetlenül megvadult a bulikon, úgyhogy el is kezdtünk zenélgetni együtt, született pár kezdeti demófelvétel is, de ennél tovább nem jutottunk. Ezek a nóták még messzebb álltak a Slaughter In The Vatican-féle thrashtől, mint annak idején a The Law lemez dalai, és végül az a döntés született, hogy ne bolygassuk tovább a sztorit, hiszen sokaknak csalódást okozhatnánk ezzel a másfajta zenével, inkább nyugodjon békében a csapat. Persze még ma is állandóan az Exhorderről kérdezget mindenki, szóval tisztában vagyok vele, hogy az emberek így is, úgy is látni akarnak minket. Nem tagadom, én a magam részéről baromira szeretném megcsinálni az újjáalakulást rendes turnéval, lemezzel, mindennel, tudom, hogy iszonyatosan élvezném, de léteznek bizonyos okok, amik miatt 99,9 százalékos bizonyossággal azt kell mondanom: ez nem fog megtörténni. Az Exhorder története alighanem végérvényesen lezárult.

Az Alabama Thunderpussy számos énekest elfogyasztott a múltban. Mit gondolsz, te vagy számukra az igazi választás, „AZ" Alabama Thunderpussy énekes?

Arra vagy kíváncsi, hogy én fogok-e énekelni a következő Alabama Thunderpussy lemezen is? (mosolyog)

Arra.

Egészen biztosan. Iszonyatosan élvezem a munkát ezekkel a srácokkal. Amellett, hogy mindannyian hatalmas zenészek, még barátságos, jószívű, családcentrikus emberek is mind, akik ráadásul két lábbal állnak a földön. Én is ilyennek tartom magamat, így aztán nemcsak zeneileg vagyunk egy hullámhosszon.

Az Open Fire dalait nagyrészt készen kaptad meg, a következő lemez nótáit viszont már közösen írjátok majd. Mennyire tudtok igazi zenekarként működni úgy, hogy aránylag messze laktok egymástól?

Állandóan mindenki ezt kérdezi. (nevet) Való igaz, hogy én New Orleansben élek, ők pedig Virginiában, de az internet korában a távolság már egyáltalán nem jelent problémát ebből a szempontból sem. Egyelőre viszont korai lenne bármit is mondani az új dalokról, mert ugyan vannak már nótavázlatok, de ezek még rengeteget fognak változni, mire eljutunk a végső fázisba.

Ha már New Orleans, nem igazán kerülhetjük meg a Katrina hurrikánt, amit az előbb te is említettél. Hogy állnak a dolgok jelenleg a városban akár veled személyesen, akár összességében nézve?

Ahogy mondtam, az otthonom gyakorlatilag elpusztult. A víz majdnem derékig ért, és tulajdonképpen mindent tönkretett a házamban. Néhány héttel ezután szakítottam a volt feleségemmel, szóval el tudod képzelni, milyen állapotban voltam akkoriban... Egyedülálló szülőnek lenni nyilván másféle életstílust kíván meg, mint azelőtt, de most szerencsére van egy stabil kapcsolatom megint. A barátnőm egyébként körülbelül három utcányira lakik tőlem, de az ő házának a világon semmi baja nem lett. (nevet) Ami magát New Orleanst illeti, egyes részek úgy festenek, mintha mi sem történt volna, más negyedek viszont most is pont olyanok, mint aznap, amikor a vihar lecsapott a városra. A kormány annyit tett meg, hogy az üzleti központokat, a gazdasági szempontból kulcsfontosságú részeket rendbetették, sok ember viszont a mai napig nem tud visszajutni az otthonába. Itt nem arról van szó, hogy egyes házak megrongálódtak vagy megsemmisültek: teljes városrészek tűntek el örökre a föld színéről. Nem tudok mást mondani, egyszerűen szörnyű ez az egész.

(Lenne még kérdésem ezzel kapcsolatban, de inkább nem forszírozom tovább, mert Kyle-t láthatóan roppant mód felzaklatta a dolog).
Szintén New Orleans-i téma, de jóval vidámabb: hallottad már az új Down lemezt?

Az egészet még sajnos nem, talán három-négy nótát az interneten. Azok nagyon tetszettek, kíváncsi vagyok a teljes albumra is.

Tudom, hogy állandóan mindenki Phil Anselmóról kérdez, de engem is érdekel: kapcsolatban vagy velük?

Phil, a Pantera és a Down tényleg visszatérő témák az interjúkban, de ez most jobb kérdés volt azoknál, mint amiket a többség fel szokott tenni. (vigyorog) Egy időben, sok-sok évvel ezelőtt rengeteget lógtunk együtt Phillel, sokat dumáltunk, mozogtunk együtt, aztán én családos ember lettem, más irányba vitt az utam. Szép lassan elmaradt a mindennapos érintkezés. Legutóbb pont egy éve, tavaly Halloweenkor beszéltem vele, és nagyon jól esett. Boldog voltam, hogy végre mindketten jó híreket tudtunk közölni a másikkal. Ami a többieket illeti, Jimmy Bowerrel nagyon jó barátok vagyunk, hiszen annak idején az első két bandánkat együtt csináltuk meg a középiskolában, szóval vele rendszeresen beszélek. Peppert és Kirköt aránylag gyakran látom, ők is régi jó haverok. Rex-szel már lényegesen ritkábban találkozom, hiszen Texasban él, de ő szintén nagyon jó arc és óriási zenész. Emberileg és muzsikusként is csak jókat tudok mondani mindannyiukról.

Van egy másik bandád is az Alabama Thunderpussy mellett, a Pitts Vs. Prepps. Erről mit kell tudni?

A Pitts Vs. Prepps zeneileg valahol közeli rokona az Alabama Thunderpussynak, de ugyanakkor különbözik is tőle. Az Alabama egy metalos hangzású banda, de van benne egy erőteljes rock'n'rollos southern íz is, a Pitts Vs. Preppsben viszont sokkal nagyobb szerepet kapnak a brit heavy metal új hullámának hatásai, Judas Priest, Iron Maiden, ilyesmi... A zene nem teljesen olyan, mint amit mondjuk úgy 25 éve játszottak ezek a zenekarok, és a hangzás is modern, de akinek bejön az Open Fire, az szerintem simán megszeretheti a Pitts Vs. Preppset is.

Ez csak amolyan hobbiproject, vagy esetleg vannak vele komolyabb terveid is?

Hát... Végül is a Pitts Vs. Preppsben vagyok régebben, szóval akár úgy is tekinthetjük, hogy az Alabama Thunderpussy a side projectem. (nevet) A két banda működése egyáltalán nem üti egymást, sőt. Elég, ha annyit mondok, hogy a most készülő második Pitts albumon Bryan Cox, az Alabama dobosa játszik majd... Év végén lenyomunk pár koncertet otthon, Louisianában, utána felvesszük a lemezt, aztán majd meglátjuk, mi történik.

És pontosan mi is volt az a buta sztori az Open Fire borítójával és azzal az ismeretlen lengyel bandával?

Ó, ne is mondd, ekkora egy baromságot! Már megvolt az Open Fire lemezcím és egy konkrét ötlet is a lemezborítóra, így aztán elkezdtünk keresgélni, hátha találunk készen valami jót. Ken Kelley (a Rainbow Rising, a KISS Love Gun vagy a Manowar Kings Of Metal lemezeinek borítója is tőle származik - D.Á.) festménye pont megfelelőnek tűnt, ezért aztán megvettük tőle a jogokat, és fel is használtuk a képet az albumhoz. Ekkor hirtelen a semmiből előkerült ez a lengyel csapat, akiknek a neve éppen Open Fire volt, és 1987-ben ugyanez a kép díszítette volna a lemezüket. Az albumuk végül soha nem jelent meg, de még így is elkezdték azt szajkózni, hogy elloptuk az ötletüket. Ken Kelley ugyanakkor előttünk soha nem adta el senkinek a festmény jogait, így aztán bárki mondhat bármit, ez az egész tényleg csak a véletlen műve. Valóban nagyon furcsa véletlen, de véletlen.

Mi minden idők három legjobb albuma?

Húha. Csak hármat mondhatok?

Igen. Vagy passzolhatsz is.

Nézzük csak... (hosszasan gondolkodik) Oké. A kedvenc bandám mindenképpen a Black Sabbath, az ő hatásukra ástam bele magam a zenébe. Fiatal srácként egyértelműen a Sabbath és a KISS voltak a legmeghatározóbb zenekarok számomra. Az első Black Sabbath lemez tehát mindenképpen a legjobb három közé kívánkozik. Ugyanígy a KISS Rock'N'Roll Overje is, mert anélkül sem lennék ma olyan, mint amilyen vagyok. Ezek az albumok döbbentettek rá arra, hogy az embernek mindig úgy kell cselekednie, ahogyan érez. Lássuk, mi is legyen a harmadik? Millió lemezt mondhatnék, rengeteg különféle zenét szeretek... De legyen ez is egy Black Sabbath, méghozzá a Born Again, mert imádom Ian Gillant, ő a kedvenc énekesem. Az is egy óriási anyag óriási nótákkal.

Kár, hogy a hangzása nem méltó a dalokhoz...

Kétségtelenül nem a legjobban producerelt Sabbath lemez, de még a rossz hangzásában is van valami nagyon misztikus, félelmetes és sötét. Tényleg borzasztóan szeretem.

Mi az élet értelme?

Az, hogy mindenféle jelmez nélkül mutasd meg önmagad.