Speciális, nyolcszámos anyaggal jelentkezett tavasszal a nagymágocsi Angertea. A Crocodile Nerves című kiadvány besorolása hivatalosan EP, ugyanakkor bő negyvenperces hossza alapján akár albumnak is beillene – mégsem az, főleg, mivel tartalmát is elsősorban átdolgozások, élő felvételek képezik. Mindez máris jó apropót szolgáltatott hozzá, hogy sort kerítsünk egy interjúra a srácokkal a zenekarral kapcsolatos aktuális témák mentén.
Hogy telt a körülbelül három hónapnyi karantén? Nagyon visszavetette a vírus a zenekari aktivitásotokat, vagy eleve nyugisabb időszak lett volna a tavasz?
Peralta Miguel: Lazább időszakot terveztünk, mert Gergőnek megérkezett a kisfia. Arra azonban a rémálmainkban sem gondoltunk, hogy a közös zenélés lehetősége leredukálódik a nullára.
A próbatermünk Nagymágocson, a művelődési házban van és a járványügyi megszorítások miatt egyáltalán nem próbálhatunk. Én most már konkrétan szenvedek, fizikai fájdalmaim vannak a zenekari megvonástól.
Bárkai „Ottó″ László: Amúgy sem lett volna sok koncert, így ilyen szempontból nem sok mindent befolyásolt. A próbatermünk karantén alá helyezése azért jelentősen visszavetette a dalírási folyamatot. A többiek persze tudnak otthon gitározni, de én mégse hozhattam haza az egész dobszerkót.
Kijött az új EP-tek, a Crocodile Nerves. Mivel nincs címadó dal ilyen témában, kicsit világosítsatok fel, hogy mi a franc az a „krokodilideg"? A krokodilkönnyek utáni idegállapot?
Ottó: A legutóbbi promóciós fotóinkon szerepel egy krokodil. Úgy gondolom, a kettő között lehet némi összefüggés, de lehet hogy nem, többiek?
Mihály Gergely: Igazából egyfajta befeszült tudatállapotot szerettem volna körülírni ezzel a nem létező szókapcsolattal. (nevet) Amikor az ember annyira ideges és feszült, hogy görcsben van mindene. Meg nem mellesleg a kroki az egyik kedvenc állatom, és már régóta terveztem, hogy valamilyen formában meg lesz örökítve az Angertea életműben. De amúgy szabad az értelmezés. Én annak szoktam örülni, amikor visszahallom a saját megfejtéseket egy-egy ilyen általunk használt szóra, vagy dalszövegünkre.
Pontosan mi is van a borítón, és mit jelképez? A művész az Az vagy a Chucky filmeket nézte alkotás közben?
Migi: Szerintem lefestette önmagát, mikor éhes. Ilyen feje szokott lenni, hehe.
Gergő: Persze mesemondó. Maradjunk annyiban, hogy te voltál a fő inspiráló forrás, amikor festettem ezt az idegbeteg bohócot, hahaha.
Ottó: A borítón egy ijesztő bohóc látható, amely egyrészt jól mutatja Gergő beteg lelkivilágát, másrészt az Az című film után igen divatos lett, és azt gondoltuk, így jobban eladható lesz a lemez. (mosolyog)
Gergő: Igen, ez egy újabb sikertelen próbálkozás volt a kommersz felé, és a zenekar eladása felé, hehe. De amúgy tutira hatással volt rám mindkét remek filmalkotás, mert rajongójuk vagyok. Viszont a lemezcím hamarabb megvolt az EP-hez, mint a borító. És amikor átnéztem a meglévő festményeimet, ez a bohócos kép annyira passzolt számomra a Crocodile Nerves címhez, hogy nem volt több kérdésem...
Az egyetlen friss saját dal a Soundgarden-énekes tragikus halálára reflektáló Chris című szerzemény. Konkrétan az esemény inspirálta, vagy később alakult így, hogy erről szóljon a nóta?
Ottó: A szöveg Gergő része, de mivel előtte Béla volt a korábbi munkacím, gondolom, közben alakulhatott a dolog.
Gergő: Igen, először Bélának hívtuk ezt a dalmonstrumot. De akkor még szöveg nem volt rá. Teljes mértékben hatással volt Cornell halála a dalra. Benne van végig az a feszültség, és elkeseredettség, amit akkor éreztem, amikor meghallottam a hírt... A dalszöveg is reflektál erre, de azért nem csupán Chrisről és a haláláról szól. Van benne egyfajta öngyilkosság ellenesség is. Küzdeni akarás az életért. Borzasztóan el tud keseríteni, ha egy tehetséges, hozzám közel álló ember eldobja az életét. Több barátunk megtette már ezt az évek során. Sajnos a mai világban, főleg most a vírushelyzet miatt kialakult káoszban nagyon is jelen van a téma. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden ember kibaszott sok értéket hord magában. Csak nyilván mindenkinek mások az értékei. És hatalmas kár eldobni az életet. Mindig van kiút. Persze tudom, hogy ez egy elég elcsépelt mondás, és millió helyzet, illetve tudatállapot lehet a kiváltója egy öngyilkosságnak...
Mindannyian nagy Cornell-rajongók vagytok? Melyik korszaka/világa jött be leginkább?
Gergő: Nálam változó, hogy melyik korszakát hallgatom, de a legtöbb lemez, amin ő énekelt-gitározott, a kedvenceim közé tartozik. Most épp a Louder Than Love lemezt pörgetem rengeteget a kocsiban, meg a Badmotorfingert. És egyre többet hallgatom az Ultramega OK című albumot is, ami be kell, hogy valljam, kimaradt nekem régebben. De a Soundgardentől, Audioslave-től bármi jöhet. A szólólemezei közül a Euphoria Morning-ot szeretem leginkább. Meg ugye a Temple Of The Dog... Zseniális...
Migi: Én úgy vagyok vele, hogy az egész Chris Cornell-életmű zseniális és megkerülhetetlen. Az összes alkotói korszakának megvan az önálló karaktere és folyamatos fejlődés figyelhető meg mindvégig. De ha mégis ki kell emelnem egy periódust, akkor a soundgardenes időszakból a Superunknown lemezes munkái tetszenek a legjobban.
Ottó: Többek között a Soundgarden zenéjén nőttünk fel, tehát ez az a korszak, amit a mai napig hallgatok, és még mindig tud újat mutatni. Utána az Euphoria Morning szólólemez és első Audioslave után kicsit elvesztettem a fonalat, bár persze a későbbi munkái is mindig magas színvonalat képviseltek. Nagyon jó lett a Soundgarden visszatérő lemeze, a King Animal is.
Ha már elhunyt hősök: milyen visszajelzések jöttek a Faith No More-feldolgozásra, ami Chuck Mosley halála utáni egy amerikai jótékonysági tribute albumon is szerepelt?
Ottó: Úgy gondolom, hogy jól sikerült a feldolgozás és kicsit tovább is gondoltuk. Nem sok visszajelzést láttam, de aki hallotta annak tetszett. Nekünk is bejött, ezért bevettük a koncertprogramba is.
Migi: Nagyon kedvező visszhangra talált, én úgy gondolom. Teljesen ledöbbentek az emberek, hogy ennyire beletenyereltünk ebbe a remek dalba és meg mertük tenni azt, hogy a saját arculatunkra formáltuk. Ez nagyon rosszul is elsülhetett volna és ebbe csak utólag gondoltunk bele. Szerencsére nem így történt. Maga Billy Gould bass-istenség is megosztotta a dalra készült egyszerű kis videót.
Mi alapján választottátok ki a régebbi koncertnótákat az anyagra? Ezeket is terveztétek, vagy ezek voltak a legjobban sikerült élő felvételek?
Ottó: Minden lemezünk kitermelte a saját „slágereit", így az évek folyamán egyre kevesebb mozgásterünk lett a koncertprogram módosítását illetően. Ez esetben kiválasztottuk a legjobban sikerült felvételeket. Annyi jó dalunk van ezeken kívül is, hogy egy másik külön koncertprogramot is össze tudnánk hozni, de az az igazság, hogy el vagyunk kényelmesedve.
Van különben kedvenc saját dalotok? És olyan van-e, amit ma már nem rögzítenétek valamilyen okból?
Migi: Nekem az örök kedvenc a St. Andrew's Storm és az Instancy. Mindkét szerzemény óriási atmoszférával bír. Nem attól súlyos dalok, hogy agyon bombázunk mindenkit a riffekkel és széttorzítjuk még a saját agyunkat is, hanem mert hangulatilag olyan dimenziókba vándorolnak, melyek páratlanok a zenekar életében, és ahogy hallgatom őket totál magukba húznak. Egyébként szinte senki nem érti ezeket a dalokat, abszolút elhanyagolt szerzemények. Koncerten is csak bambán néztek ki a fejükből az emberek, én meg majd beleőrültem a büszkeségbe, hogy ilyeneket írunk. Imádom ezt a két öngól dalt, legjobb Angertea nóták, gyorsan ki is szedtük őket a koncertprogramból, hahaha
Gergő: Nekem talán a Swept című dal, ami szintén olyan volt a 28-as lemezen, hogy hallgatni nagyon szerettem mindig is, de koncerten egyszerűen nem működött valamiért. Egyből lehet ezt érezni. Eltoltuk élőben talán kétszer, de mindkétszer leült a hangulat, nem ütött akkorát, mint a többi dal. Hallgatni viszont nagyon jó. Egy az, hogy az akkor megélt kínszenvedéseim, amiket megénekeltem, mára kellemes emlékekké fakultak. Szóval mondhatni visszahozza a dalszöveg a hóbortos fiatalságomat, azokat a hangulatokat, amiket akkor megéltem. Sőt, amiket akkor nagyon drámaian megéltem. És ez olyan szórakoztató dolog számomra. Hahaha! A másik, hogy ennek a dalnak van egyfajta misztikus, félelmetes hangulata. Szóval ezért is szeretem. De játszani nem volt jó...
Ottó: Nekem személy szerint nincs. Van, amit kényelmesebb játszani, van amit kevésbé. Azok a nóták, amelyek nem voltak érdemesek a rögzítésre, azokat nem is vettük fel, pedig jó pár ilyen akadt. Ami nem érte el színvonalat az ment a kukába. Alapvetően mindig az akkori tudásunkhoz képest próbáltuk kihozni a maximumot, így utólag is mindennek van létjogosultsága.
A zenekar első, útkereső fázisát egy válogatáslemezzel zártátok le annak idején, amelyen egy súlyos új szerzemény mellett a korábbi anyagok dalai és élő felvételek szerepeltek. Ez felépítésében eléggé rímel a mostani anyagra. Van esetleg a krokodilos EP-nek is egy ilyen vízválasztó szerepe?
Ottó: Nehéz ezt így előre megmondani, majd kábé tíz év múlva megtudjuk, de az újabban írt nótákat tekintve lehet, hogy valami ilyesmiről van szó. Inkább érdekesség, amely kicsit tágítja zenekar életművét. De az az igazság, hogy most már nagyon ideje lenne egy rendes Angertea albumnak is.
Gergő: Tök jó a felvetés amúgy, szóval tényleg lehetne vízválasztó... Eddig ezen nem gondolkodtam el. Most nem lesz nyelvváltás, mint a legutóbbi ilyen lemeznél 2003-ban. Túl nagy stílusváltás sem lesz. Bár úgy gondolom, hogy minden lemezünk más azért. Próbálunk egy nagyon minőségi nagylemezt leszállítani egy-másfél éven belül. Olyat, amivel megugorjuk az eddigi lemezeink szintjét. Most sokkal több időnk lesz a részletek kidolgozására a stúdióban, mert végre lett egy saját stúdiónk, a Teaplant, és addig pöcsölhetünk a felvételekkel, ameddig csak akarunk. Talán ez lehet a vízválasztás... Nem tudom.
Mostanában eléggé sokan újravesznek korai albumokat vagy dalokat – például a Madder Mortem és a Green Carnation legutóbbi lemezén is van saját elsőlemezes dal mai köntösben. Én a Lélekvágy lemezzel ismertelek meg benneteket, így eszembe jutott most, hogy vajon mi a véleményetek róla mai füllel, és hozzányúlnátok-e bármelyik korai dalhoz kábé a hamarosan esedékes huszonötödik évfordulóra a nosztalgia jegyében?
Migi: Én a magam részéről tök feleslegesnek tartom az ilyeneket. Akkor, abban az időszakban, forrófejű fiatal zenészként ilyen dalokat írtunk. Megvolt a Lélekvágy szerzeményeinek a maga varázsa és úgy gondolom most hallgatva ennyi év elteltével is van egy kis sajátos naív szépsége. Hagyjuk meg neki ezt a tisztességet. Azóta sokat változtunk, változott a zenekar, nem lenne hiteles újragondolni a nótákat. Azt az energiát és időt inkább fektessük a készülő új lemezbe.
Ottó: Lehet, hogy a magam részéről már el se tudnám játszani, néhol olyan sűrű dobtémák vannak. Húsz évesen még nem spórol az ember... (mosolyog) Érdekes lenne mai technikával és mostani zenei felfogással újravenni, de nem valószínű, hogy ez létrejönne. Utólag nézve a hibáival és mindenféle hatásaival együtt is sikerült valami egyedi dolgot összehozni, és minden dalnak külön karaktere van.
Mi volt olyan esemény vagy pillanat a több mint két évtized alatt, amikor azt gondoltátok, hogy ezért a pillanatért tényleg megérte a nagy underground szélmalomharc, és ha esetleg másnap véget érne az út, akkor sem volt már hiába?
Gergő: Én főleg akkor érzem ezt, amikor a nagy gyerekkori hőseink elismerik a munkásságunkat. Például ugye Scott Reeder, Billy Gould, vagy Franz Stahl. Iszonyat nagy legendák, és a hideg ráz a mai napig attól, hogy együtt zenéltünk velük, és nem pénzért, hanem önszántukból csinálták, mert tetszett nekik a zenénk. Meg amikor fiatal zenészek jönnek, és mondják, hogy hatással voltunk rájuk... Ilyen is van, és kibaszott jól tud esni, még akkor is, ha abban a pillanatban nem látszik rajtam. Általában nagyon zavarba szoktam jönni ilyenkor. Meg volt olyan sztori nem is olyan régen, hogy egy srác odajött a koncink után, és mondta, hogy venne pólót. Odaadtam neki, és a kezembe nyom egy húszezrest. Azt mondja, hogy nem kell visszaadni belőle, mert ez egy „nagyon drága póló volt, de neki mindent megért"... Szóval nem is az anyagi része, bár az is nagy dolog, hanem, hogy látja, hogy itt senyvedünk ebben a posványban, és mennyire többre is vihettük volna/vihetnénk, és ezzel próbált picit önbizalmat, önbecsülést adni. Megbecsülni bennünket kicsit anyagilag is... Mindegy, ez csak úgy eszembe jutott. Egy nagyon jóleső gesztus volt, és nyilván jót is tett a mindig nullához közeli zenekari kasszának, hehehe.
Ottó: Persze jól eső érzés egy-egy nagyobb koncert, vagy ha kézben tartod az éppen elkészült lemezt, de részemről a kreatív folyamat sokkal izgalmasabb, mint maga a „végtermék". Úgy tűnik, hogy mi húsz éven át folyamatosan „harcoltunk" volna a fennmaradásért, de ez közel sincs így. Mindig is szerettünk zenélni, a kísérletező kedvünk sem csökkent, és ha tehetnénk, ezt csinálnánk főállásban és akkor még jobb anyagok születnének.
Migi: Én mindig az aktuális lemez elkészültekor gondolom ezt. Előtte folyamatosan parázok, hogy le ne bénuljak, le ne vágja a kezeim a villamos meg ilyenek. Amikor először hallom meg a kész lemezt egyben, akkor érzem azt, hogy megérte kitartani, fellélegzek és akár jöhet a villamos is, mit bánom én, hahaha.
Mi a felállásotok stabilitásának titka? Vannak azért néha viták és somekindofamonsteres ajtócsapkodások, vagy fenséges egyetértés honol a próbateremben?
Ottó: Mikor hogy. Ismerjük már egymást annyira, hogy tudjuk tolerálni egymás hülyeségeit. Megtanultuk, hogy egy-egy kialakult másik fél által okozott kedvezőtlen szituációt ne vegyünk túl komolyan. A zenei részt illetően mindenki harcol a saját igazáért és minden ötletet ki is próbálunk, de el szoktuk ismerni, ha valami nem működik.
Migi: Az egésznek az alapja a nagybetűs BARÁTSÁG és a zenei fanatizmus! De az is biztos, hogy ahogy öregszünk, egyre toleránsabbak és nyitottabbak vagyunk egymás felé. Nálunk sosem voltak összeverekedések, műfeloszlások meg hatalmas drámák. Persze voltak feszültségekkel teli próbák meg nagy vitaműsorok, de a többi zenekart látva meg hallva néhány egészen elképesztő rémtörténetet, kijelenthetem, hogy mi egészen nyugis kis közösséget alkotunk.
Gergő: Jaja, tolerancia, barátság, zenei fanatizmus. Meg egyikünk sem primadonna típus, csak én egy kicsit, hahaha.
Mindhárman Nagymágocson és „vonzáskörzetében" éltek még ma is, ugye? És mivel foglalkoztok a szürke hétköznapokban?
Ottó: Konkrétan már csak én élek Nagymágocson, a többiek elmenekültek. (mosolyog) Mivel még a mai napig zárva van a próbatermünk a helyi művelődési házban, így az életemet a munkába járás és a fűnyírás teszi ki, illetve ami még a kettő között belefér. (mosolyog)
Migi: Én Orosházán élek a családommal, és Nagymágocson adminisztrátorként dolgozom édesanyám háziorvosi praxisában.
Gergő: Én most költöztem a családommal Derekegyházára, ami Mágocstól 10 kilométer, szóval mondhatjuk, hogy egy 20 kilométeres körön belül lakunk egymáshoz képest mi hárman. Én továbbra is az első munkahelyemen dolgozom. Tanárként egy gimnáziumban Szentesen, ami szintén 10 kilométer a lakhelyemtől.
Gergő, hogy sikerült az online oktatást megoldanod? Videó-órákat is tartottál, vagy csak elküldted az anyagot feldolgozásra?
Gergő: Abszolút tartottam videóórákat. Sőt, sokszor ilyen hülye filtereket is használtam, amikor például sárkánnyá változok, vagy jégkockává. Tudod, ezek a messengeres hülyeségek... És változatlanul komoly pofával mondtam mindig tovább az anyagot. Szerintem nagyon vicces volt, és a gyerekeknek is tetszett, azt hiszem. Valahogy oldani kellett a feszültséget, mert senkinek sem volt jó ez a karanténhelyzet. Amúgy a hírhedt vasalódeszkás eset az én tankerületemben esett meg, és a mi tankerület-vezetőnk volt az a kedves ember, aki belekötött a tesitanárba. Ha tudom előre, hogy ő ilyen, akkor lehet, hogy nem tartottam volna cirmoscica-fejjel órát! (nevet)
Mik a tervek a jövőre nézve? Új lemez? Őszi fesztiválok?
Migi: Új lemez mindenképpen! Ezerrel dolgoztunk is rajta és elég jól haladtunk, míg be nem ütött a járvány. Ki merem jelenteni, hogy rengeteget fejlődött a zenekar, izgalmas anyagot fogunk letenni az asztalra! Érdemes a Chris című dalt meghallgatni, az új album előfutárának is tekinthető!
Ottó: Legfontosabb az új lemez kidolgozása, amelynek nagy százaléka már kész. Most úgy tűnik, hogy kicsit másabb lesz, mint az eddigi anyagaink, de aztán lehet, hogy mégse. A bizonytalan helyzet miatt egyelőre a koncertek sincsenek kőbe vésve, tervek persze vannak.
És lesz-e például autós koncertetek Nagymágocson? Meg eleve, van-e a faluban és környékén számottevő prog-doom-grunge színtér?
Migi: Elnézést kérek mindenkitől, de ez az autós koncert dolog számomra annyira visszataszító. Nem tudnám ezt a zenekart elképzelni ilyen körülmények között játszani, valahogy annyira nem a mi formánk.
Ottó: Nem tűnik túl életszerűnek Nagymágocson egy autós koncert, és nem vagyok biztos benne, hogy túl jó hangulatú lenne egy ilyen rendezvény. A helyi prog-doom-grunge színteret mi képviseljük, nem nagyon tolonganak a követők.
Gergő: Szánalmasnak tartom én is ezt az autós erőlködést... A metál és a rockandroll szerintem nem erről szól. De nyilván elfogadok más véleményt és tiszteletben is tartom azt...
Gergő, az apaság érzése megolvasztotta-e acélszívedet? Lesznek-e vidám dúros dalok, és tervezitek-e, hogy Rákóczi Anti mester Galóc zenekarának konkurenciát teremtve bevágódtok a gyermekzenei piacra is?
Gergő: Az egyik az, hogy sajnos nagyon metál arc vagyok, szóval bármennyire is szeretném, de képtelen vagyok megszeretni az ilyen gyerekzenéket. Játszani se nagyon megy, mert ha a kisfiamnak is ilyet kell énekelnem, mindig olyan hiteltelennek érzem magam. Le is álltam róla, és inkább ha zenehallgatás, akkor Soundgardent meg Primust hallgatunk együtt a Bogyó és Babóca helyett, és úgy látom, hogy ő is jobban szereti ezeket a keményebb cuccokat. A feleségem egyszer nem akarta elhinni, hogy ilyen gyerekzenékre hangosan elkezdett sírni Gergely, amikor viszont rockra váltottam, egyből megnyugodott. Aztán újra gyerekzene, megint sírás, újra metál, megint megnyugvás... Na, szóval a kérdésedre a válasz... Szerintem a zenei ízlésemre, és az acélszív keménységére nincs komolyabb hatással Gergely születése. Ugyanannyira elvetemült zenéket írok azóta is, mióta ő velünk van. Talán még jobban is inspirál a kisfiam megléte, és több a dinamikus gitárriffem. Amúgy minden nap gitározom neki az új témákat, és akármilyen hiszti is volt előtte, le szokta nyugtatni a játékom. Nagyon szokta figyelni... Persze lehet, hogy csak a gitár csillogása tetszik neki, nem tudom, de merem remélni, hogy van érzéke a zenéhez.
Mit hallgattok mostanság és vesztek-e még fizikai hanghordozókat? Lesz-e a Crocodile Nerves-nek kézzel fogható kiadása?
Migi: Nekem kábé húsz éve beállt az ízlésem és rotációban ugyanazt a hat-hét bandát hallgatom. Jellemzően az Alice In Chains lemezei azok, melyek a legtöbbet mennek. Erre a legjobb példa, hogy a kisfiam, Olivér már nem az énektémákat énekelgeti a dalokban, hanem például Jerry Cantrell wahpedálos témáit utánozgatja a kis szájával. Képzelhetitek, mennyit Chainst kapott már pár napos kora óta. Ha látok valami jó albumot a szeretett bandáim közül, akkor én nem habozok megvenni a mai napig is.
Ottó: Új zenekarokat nem nagyon hallgatok, valahogy úgy tűnik, hogy a jó dalok írásának képessége valahol elveszett a '90-es években, egy-két kivételtől eltekintve. Úgyhogy maradnak a huszonöt-harminc éves klasszikus albumok. Fizikai hanghordozót utoljára még kazetta formájában vásároltam. (mosolyog)
Gergő: Talán hármunk közül én hallgatok leginkább újabb zenéket. Most az új Mad Robots például nagyon beütött. És igen, meg is szoktam vanni a kedvenc bandáim új lemezeit. Legutóbb az új Toolt sikerült bezsákmányolni, bár ezt kaptam a feleségemtől. (mosolyog) A krokis lemeznek nem lesz fizikai verziója sajnos. Az a nagy büdös helyzet, hogy nem ebből élünk, és már említettem a zenekari kasszát... Aki nem az undergroundban nyomja, szerintem nem is gondolná, hogy mennyire nincs pénz ebben az egészben, és mennyi pénzt visz el. Ez az EP egy érdekesség, nem sorlemez, szóval ingyenesen is letölthető... Különösebb tervünk nincs vele a továbbiakban. A következő nagylemezre megyünk most rá nagyon. Ott úgy gondolom, hogy kötelező lesz egy-kétszáz CD-t gyártani a keménymag számára.
