Shock!

Idei utolsó koncertjét adja december 1-jén, a Dürer Kertben az Asphalt Horsemen. A csapattal elég sok minden történt, mióta utoljára nagyinterjúztunk velük: kijött második nagylemezük, a mind itthon, mind külföldön rendkívül jól fogadott Brotherhood, amellyel megnyerték a Fonogramot a legjobb rockalbum kategóriájában, sokat koncerteztek itthon és külföldön is, most pedig éppen egy nagyszabású akusztikus rendezvényre készülnek 2018 elején. Lőrincz Károly énekes/gitárossal, Megyesi Balázs basszusgitárossal és a menet közben becsatlakozó Matyasovszky Géza gitárossal egy budapesti bevásárlóközpontban ültünk le áttekinteni az aktuális fejleményeket.

Nem mai történet, de éppen ezért talán már le tudjátok szűrni az elmúlt időszak tapasztalataiból: számított-e valamit a gyakorlatban, hogy a Brotherhood albummal rocklemez kategóriában ti nyertétek a Fonogramot?

Lőrincz Károly: Mindenképpen volt hozadéka, hiszen olyan emberek is megismerhettek miatta, akik korábban nem hallotak rólunk. Szerintem pozitívan jöttünk ki belőle.

Megyesi Balázs: De nem lettünk azért ettől mainstream...

L.K.: Nem, de nem is feszülünk rá erre. Azzal azért tisztában voltunk, hogy például az Ozone Mama sem jut be ettől könnyebben a fesztiválokra, pedig nekik már két Fonogramjuk is van. Az angol nyelven játszó magyar zenekarok itthon eleve egy szűk rétegnek zenélnek.

M.B.: Abban a szférában, ahonnan én jövök, nem is nagyon tudták hová tenni ezt az egészet, meg hogy miért kaptuk a díjat. Miután elmagyaráztam, már örültek neki, de eleinte semlegesek voltak a reakciók.

L.K.: Vannak zenekarok, akik cikinek tekintik ezt az egészet, „mi nem megyünk el ilyenekre" satöbbi, de ez szerintem hülyeség. Abban a két hétben sokat pörgött a nevünk, tényleg rengetegen hallottak róla, hogy elnyertük a díjat. Jöttek is a családtagok meg a kollégák, és kérdezték, hogy mennyi pénzt kaptunk! (nevet) De semennyit. Még a zenekaron belül is vándordíj a trófea. (mosolyog) Egyébként meg annyiban konkrét hozadéka is volt a dolognak, hogy például a gödöllői önkormányzat elsősorban ezért támogatta meg azt az akusztikus nagykoncertet, amit január 27-én tartunk majd a Művészetek Házában. Lehet, hogy a Fonogram nélkül is összejött volna a dolog, ezt nem tudom, de egy kívülálló hivatalnál, ahol egyébként egyáltalán nem foglalkoznak ilyesmivel, igenis számít, ha látják-hallják, hogy valami történt a zenekarral, cikkek, interjúk jelennek meg velünk. Évek óta tervezgettünk egy ilyen fellépést, most pedig bementünk, elmondtuk, mit szeretnénk, átestünk a szükséges formaságokon, és teljesen korrekt módon megtámogatták a koncertet.

M.B.: Előtte viszont még lesz egyetlen koncertünk idén, december 1-jén Budapesten a Dürerben. Novemberig most úgyis külföldön turnéztunk.

L.K.: Megpróbáltuk szétosztani a dolgokat, hogy ne legyen egymás után sok koncert, mert akkor ráun a közönség is. Így, hogy két-három hónapja nem játszottunk itthon, a facebookos mozgolódásokon is látjuk, hogy nagyobb az igény. De egyébként a német turnét sem pontosan így terveztük, mert ott meg eredetileg a svéd Treattel játszottunk volna, csak elhalasztották a koncerteket. Nekünk viszont csak december 31-ig volt elérhető az NKA-s pályázati pénz, szóval nagyjából egy hónap állt rendelkezésünkre, hogy megszervezzük a koncerteket. Így aztán a vége elég szétszabdalt lett, és még menet közben is alakultak a dolgok.

De azért megérte, nem?

M.B.: Hosszabb távon biztosan, mert sok olyan kapcsolatra tettünk szert megint, amiknek a jövőben biztosan lesz hozadékuk. Sok ember előtt sehol sem játszottunk, de eleve kisebb klubokban koncerteztünk most saját erőből.

L.K.: Játszottunk például Karlovy Varyban is, a filmfesztivál és a fürdő fővárosában, ahol akusztikus bulit nyomtunk egy moziban. Mellette van egy exkluzív kávézó is filmplakátokkal, szóval a környezet is tökéletes. Nagyon jól sült el a buli, a végén mindenki jött oda hozzánk, hogy mennyire jó volt. Ami meg Németországot illeti, igazából ott is érezni már, ami itthon hosszú évek óta beállt: a csütörtök, a péntek meg a szombat számít jó napnak.

Sokszor hallom zenészektől, hogy Magyarországon, vidéken már ezek a napok is egyre gyengülnek, és valami egészen ijesztő apátia meg érdektelenség övezi a koncerteket...

M.B.: Ez tényleg így van. Budapesten mindig jó játszani, de ha mondjuk a fővárostól 30 kilométernél távolabb mész, már alig jönnek az emberek. Még Gödöllőn is érezni ezt, pedig régen a Trafóban nagy mozgás volt komoly hardcore-élettel, nemzetközi fellépőkkel: volt Mastodon, Spirit Caravan... És Budapestről is kijártak az emberek.

L.K.: Mára még inkább Budapest-centrikus lett minden. Például nem mertem volna fogadni rá, hogy az L.A. Guns teltházas lesz Tatabányán...

Én arról a buliról konkrétan azt hittem először, hogy kamu.

L.K.: Sokan a koncert napjáig ezt hitték! (nevet) Még aznap is mentek a beírások a Facebookon, hogy na, meglátjuk, hányan váltják vissza a jegyet... De szerencsére nem kamu volt, és ez jó. Remélhetőleg több hasonló koncert is lesz majd a jövőben. Mi is próbáltunk csinálni hasonlót, leveleztünk a Little Caesarral a jövő évi turnéjuk kapcsán, de aztán sajnos nem jött össze, mert már nem találtunk megfelelő időpontot. De érted: ha már úgyis megnézném őket Bécsben vagy máshol a környéken, mellettem van még négy-öt másik mániákus, aki szintén utazna, és úgyis ráköltenénk fejenként negyvenezer forintot, akkor miért ne raknánk inkább össze ezt a pénzt, és hoznánk el őket ide? Ha meg van deficit, akkor azt álljuk. Már ha lett volna, mert szerintem a Trafóban úgy, hogy mondjuk mi is játszunk, simán megállhatott volna a buli. Akit érdekel, Budapestről is lejön egy Little Caesarért.

M.B.: Végül is HÉV-megálló Gödöllő! (nevet)

L.K.: Olvastam egyébként az L.A. Guns kapcsán is, hogy jaj, Tatabánya, kinek van kedve negyven percet autózni... Erre beírtam, hogy figyelj, szerintem semmiképp ne gyere el a koncertre, mert hangos lesz.

M.B.: Miközben Csehországban például találkoztunk olyan rajongókkal, akik két órát autóztak azért, hogy lássanak bennünket...

L.K.: Vagyis ha nincs semmi, az a baj, ha meg van, akkor az nem jó úgy, ahogy van. Ettől a szemlélettől azért jó lenne már végre elszakadni Magyarországon. Mi mindenesetre araszolgatunk kis lépésekkel előre, amíg van anyag a tarsolyban...

Nekem úgy tűnik, hogy a Brotherhooddal azért határozottan megindult valami.

L.K.: Igen, például minket is meglepett, hogy a Dürer középterme megtelt a lemezbemutatóra. Mindenki elismeréssel beszélt a lemezről, amikor megjelent, mondták, hogy tele van slágerekkel. Mi már a stúdióban is éreztük, hogy az első albumhoz képest sikerült megtennünk azt a lépcsőfokot, ami ahhoz szükséges, hogy történjen valami, és ne visszafelé haladjunk. A keverésnél amúgy akadt egy kis gond, de Balázs régi cimborája, Hidasi Barna szerencsére kisegített bennünket, és neki köszönhetően a végén minden olyan lett, amilyennek elterveztük. Barna nagyon jó fej volt, minden kérésünket teljesítette.

M.B.: Ez a pénteki buli jó mérce lesz, hogy mennyit sikerült előrelépnünk a lemezbemutatóhoz képest, ami nem is tudom már pontosan, mikor volt, talán egy éve?

L.K.: Igen, november 4-én, Károly napján! (nevet) Az előzenekar alatt még lézengés ment, de amint kiléptünk, egyből láttuk, hogy elöl van a tömeg, és nem kellett külön mondani, hogy jöjjenek előrébb. A záró Wasting Time-ot pedig már mindenki énekelte is, baromi jó érzés volt. Mondjuk azt a dalt elég sokat játszották a Rockrádión is.

De aztán levették a műsorról...

L.K.: Na igen... De nem rajtuk múlt. Eleve ők kerestek meg, hogy játszanának tőlünk valamit, így elküldtünk két-három nótát, és ezek közül választották ki a Wasting Time-ot. Baromi jól be is indult, rengeteg visszajelzést kaptunk rá. Még régi zenésztársak is megkerestek, hogy ezek tényleg mi vagyunk? (nevet) Nem hitték el, hogy magyar a zenekar. Aztán úgy nagyjából a Fonogram idején a rádió büntetést kapott, mert 81-19 százalékos játszási arányra szerződtek, és a médiahatóság szerint az angolul éneklő magyar zenekar nem minősül magyar zenekarnak... Balázs kért állásfoglalást, de az Artisjus-féléhez képest tök mást hoztak ki, szóval teljesen átláthatatlan a helyzet. A dal mindenesetre így is, úgy is kikerült a rotációból, ami egyébként egy kicsit érződik is. Kis szegmenst fed le a Rockrádió, de azért tud segíteni így is. De érted, ha még a médiahatóság is ezt az álláspontot képviseli itthon, akkor nincs mit tenni... Csak az élő zenélés marad.

M.B.: Még a közönség esetében is érződik sokszor: rajtunk van a kereszt azáltal, hogy angolul énekelünk. És ez a probléma ugyanígy érint minden angolul zenélő hazai rockbandát az Ozone Mamától kezdve az Amberjacken és a Paddy And The Ratsen át a Stardustig, akik pénteken velünk játszanak majd a Dürerben.

L.K.: Képzeld, mi lenne, ha finnül lenne! (nevet) Egyébként most, a turnébuszban szóba került, hogy talán nem lenne hülyeség csinálni a két nagylemezből egy kivonatot magyar nyelven is. Keresnénk valakit, vagy akár valakiket, akik írnának jó magyar szövegeket...

Nem házon belül oldanátok meg eszerint?

L.K.: Az az igazság, hogy sosem voltam szövegíró típus. Néhány szöveget persze írtam, de nem mondanám, hogy hatalmas csúcsokat értünk el velük.

És ötletetek van már arra, kit lehetne felkérni?

L.K.: Igen, sőt, konkrétan is volt már olyan ismert zenészkolléga, akivel beszéltünk róla, hogy esetleg majd egyszer meg lehetne csinálni ezt is. De nem mondok konkrét neveket, mert még tényleg csak elképzelés szintjén létezik a dolog.

Külföldön viszont csak angolul lehet érvényesülni. Ezen a téren tapasztaltatok előrelépést?

L.K.: Most, a turnén leültünk a németországi terjesztővel, akinél vagyunk, és elénk tett egy hatvan oldalas összeállítást, hogy mit sikerült intézniük a Brotherhooddal. Negyvenöt percet végigpanaszkodott, hogy mennyire rossz a helyzet már Németországban is! (nevet) De elég komoly helyezéseket ért el a lemez olyan nagy lapokban is, mint a Rock Hard vagy a Classic Rock, méghozzá nagyon nívós előadók között is, szóval ezen a téren kedvező a visszhang. Ami a fogyásokat illeti, olyan háromszáz körül fogyott a lemezből csak határon kívül. Az első lemezből pedíg már csak kábé tíz darab maradt, így lassan indul az utánnyomás is.

M.B.: A cég digitális értékesítésében pedig negyvenvalahány termék közül az ötödik helyen áll a mi lemezünk, ami nagyon jó eredmény.

Gyakran előkerül, hogy miközben régen a turnékkal a lemezeladást támogatták meg a zenekarok, ma már a koncertezés a lényeg, az album pedig megmarad egyfajta merch-terméknek. Ennek fényében munka meg család mellett mennyire tudjátok tolni a szekeret úgy, hogy annak hatása legyen?

L.K.: A lehetőségeinkhez képest kisajtoljuk a történetből a maximumot. Szerencsére a család is segít ebben, szóval most az utolsó három-négy hétvégét például csak a rock'n'rollnak szentelhettük. Itthon éppen a külföldi erősítés miatt játszunk mostanában kevesebbet. Már szóba jöttek a vidéki bulik, és annak tényleg nincs értelme, hogy bevételre lemenjünk, mert már a benzinköltséggel deficites lesz az egész. A nyár meg a fesztiváloké.

M.B.: Már persze azoknak, akik játszhatnak a fesztiválokon! (nevet)

L.K.: Igazából csak rajtunk múlik, mennyit játszunk, de egyikünk sem ebből él. Erős hobbi a zenekar, és így is állunk ehhez a kérdéshez.

M.B.: Tudnának nekünk lekötni bulikat kint akár minden napra is patkánylyukakba úgy, hogy nem kapunk gázsit, és ott alszunk a szervezőnél, de ezekhez a punkos dolgokhoz már öregek vagyunk.

Matyasovszky Géza: Egy évben összesen úgy nagyjából kétszer egy hónapot rá tudunk szánni erre az egészre, de azért próbáljuk kényelmesre venni a dolgokat. Például egy éjszakát elalszol a földön, de hármat már nem olyan szívesen, úgyhogy amikor a kinti szervező megkérdezi, hogy hoztunk-e hálózsákot, már mindig tudjuk, hogy szállodát kell kerítenünk! (nevet)

L.K.: Balázs amúgy nagyon rutinosan a Mood meg a Stereochrist után előre szólt, hogy vigyünk hálózsákot, és igaza is lett, szükség volt rá. De tényleg nem akarunk mindenáron, akármilyen körülmények között játszani. Egy normális ágy azért legyen már... Már százhatvan felett van az összéletkor a buszban! (nevet)

M.B.: Beszéltünk is róla, hogy igazából nem sofőrt meg roadot kellene fizetnünk legközelebb, hanem orvost! (nevet) Két hete például beleharaptam egy pizzába, és beletört a fogam: eltört a héj... Múlt héten lázas lettem, amiatt kellett lemondanunk egy bulit, másnap pedig az antibiotikum ütött ki teljesen.

M.G.: Nagyjából annyi időre van szükségem ma már a regenerációra, ameddig tart az adott kör. Például ha három napig vagyunk távol, utána három nap kell ahhoz, hogy megint úgy érezzem: minden rendben van. Érted, azért csak kevesebbet alszol, csak kínálgatnak, csak iszogatunk...

L.K.: De egyébként jó hangulatban telt a turné. Ha nem is voltunk összekötve, de itt-ott azért együtt játszottunk a Magma Rise-ékkal, szóval nagyokat dumáltunk, sőt, még turizmus is volt, mert az Északi-tengernél, Wilhelmshavenben megnéztük a haditengerészeti múzeumot.

M.B.: Sőt, sport is volt: Kolossal meg Gézával hárman elmentünk futni minden reggel! (nevet)

Mi most a további menetrend?

M.B.: Pénteken lesz ugye a düreres koncert, év elején a nagy akusztikus buli Gödöllőn, és szerveznek egy stoner/doom/southern fesztivált a Kék Yukban is, ahol szintén játszunk majd. Februárban megint kinéz pár külföldi hétvége német, sőt, lengyel bulikkal, aztán utána lesz egy kis pauza.

L.K.: Tavasszal régi álmom teljesül, ugyanis megyünk egy hónapra a családdal Amerikába, vagyis márciusban, áprilisban pihengetünk majd. Utána tervezünk megint egy Dürert, esetleg pár vidéki fellépést is, nyáron pedig jó lenne bekerülni a fesztiválokra. De tudod, hogy van ez: írhatsz olyan biográfiát, amibe beleszakad a toll, az sem jelent semmit. Hiába van múltja meg szerintem jövője is a zenekarnak, a magyarországi fesztiválszervezőket ez nem nagyon hatja meg. „Gyerekek, kurva jók vagytok, tudjuk a Fonogramot is, de nem hoztok be közönséget", általában ez a visszajelzés, bár nyilván nem hivatalos formában. De ha úgy nézzük, a fesztiválnak kellene hozni a közönséget. Ők viszont a villogó dollárjeleket nézik, ami érthető is, hiszen senki nem akar bukni. Ördögi kör!

M.B.: A cseheknél egyébként ez is másképp működik. Például most lesz száztizenöt éves a Harley-Davidson, és ennek alkalmából két nagy fesztivált tartanak jövőre: egyet Amerikában, egyet pedig Prágában, ahová minden motorost várnak. Még nyáron meghívtak bennünket, hogy a prágai feszten lépjünk fel, szóval úgy tűnik, játszhatunk majd ott. És valami 150 ezer embert várnak a rendezvényre.

M.G.: Hivatalos útja sajnos nincs ennek az egésznek itthon. Vannak kis fesztiválok, ahol ismerik és szeretik a zenekart, így aztán mindig vissza is hívnak, de ezek olyan rendezvények, ahol mondjuk ezer néző vesz részt: ilyen Arló vagy az Ukk. A nagyobb fesztiválokkal nem nagyon lehet számolni.

L.K.: A Szigeten eleve nincs már rock, de a mi szintünkön már egy VOLT is esélytelen. Ezt már többé-kevésbé elfogadtuk, de az mondjuk kicsit furcsa, hogy még a Rockmaratonra sem jut le a zenekar, amelyik megnyerte itthon a legjobb rocklemezért járó Fonogramot.

Nem vagyok benne biztos, hogy a Rockmaratont elsősorban a ti közönségetek látogatja...

L.K.: Persze, csak az elvről beszélek. Ami amúgy összefügg a közízléssel is, mert közben meg azt látjuk, hogy kiállnak zenekarok olyan avittas dolgokkal, amivel mi már húsz éve sem mertünk volna: a Kárpátok szele fújja a hajamat, satöbbi, aztán egy nap alatt húszezer megtekintést produkálnak a YouTube-on... De mindegy, nem akarok fikázni senkit. Két-három generáció alapból kiesett itthon a rockzenéből az utóbbi évtizedekben. Viszont ezen nincs értelme panaszkodni. Fociról is beszélgethetnénk, de annak sem lenne semmi értelme: ezt is meg azt is csinálni kell. Tudjuk, hogy jó a zenekar, faszán elosztottuk a szerepeket szervezésileg meg egyéb módon is. Jól jönne persze egy menedzser, de abban meg ott van a kockázat, hogy egy kívülről jött idegen vajon ugyanúgy tolná-e a szekeret, mint mi.

M.G.: Menedzser két okból jöhet. Szerelemből, mert hozzátartozó, vagy van valamilyen lelki kötődése az adott csapathoz, vagy pedig professzionális alapon, amikor már kikapartuk a gesztenyét, és szinte önjáró a banda. Amikor könnyű valamit eladni, akkor már több jelentkező is akad.

Új lemez?

L.K.: Jövő ősszel el kellene kezdeni a munkát, de lehet, hogy csak egy EP lesz majd, mert ugye felmerült közben az említett magyar nyelvű kiadvány ötlete is. Géza néha már mutatja az ötleteit, hogy hármas lemez, de ilyenkor leintjük, hogy az messze van még! (nevet) Miközben egyébként Balázs a buszban végignézte a Keresztapa mindhárom részét, Gézával arról is beszéltünk, hogy jó lenne összehozni egy duettet Ron Younggal. Ez is régi álmom.

M.G.: A Titanic főcímdalát, klippel együtt! (nevet)

Ron benne lenne?

L.K.: Szerintem simán. Konkrétan még nem vetettem fel neki az ötletet, de szoktunk néha írni egymásnak, és annak alapján szerintem rá lehetne venni. Ők sem feszülnek már meg nagyon a kereszten, eleve nem is a zenélésből élnek.

Ha jól emlékszem, ötvösművész talán...

L.K.: Igen, vaskovács-munkákban utazott. Ezt is csinálja még, de most már van mellette egy avokádófarmja is.

Na, pont szóba került a Rockmaraton az előbb...

M.B.: Lehetne beszállító! (nevet)

M.G.: Egyébként terjed a dolog, terjed az ige. Apró lépésekkel haladunk egy hosszú úton.

L.K.: Tényleg nincsenek nagy elvárásaink: jöjjünk ki kicsivel nulla fölött, amikor már nem irreális megfizetni a sofőrt meg a pakolóembert.

M.B.: Meg az orvost! (nevet)

L.K.: Ez a teli Dürer középterem már tök jó érzés volt, és ha tudnánk tartani ezt a szintet, egy szavam sem lenne. Hogy már ne lasszóval kelljen fogni a közönséget.

Segít ebben, ha közösen mozogtok rokon megközelítésű zenekarokkal, vagy úgyis nagyjából egy közönségrétegnek szóltok az Ozone Mamával, az Amberjackkel és a többi hasonszőrű csapattal?

L.K.: A The Joystixszel is mozogtunk pár éve, de igazából nincs akkora hozadéka ezeknek a buliknak, mint várná az ember. Amikor lemész mondjuk Győrbe, és hét fizető néző jön össze, akik mind a harmadik zenekarra jöttek, a másik kettőt pedig meg sem nézik, az azért eléggé hervasztó. Ilyenkor az embernek nincs is kedve muzsikálni.

M.B.: Ezért iszunk! (nevet)

L.K.: Ki sem pakoltuk a cuccunkat, visszaadtuk a belépők árát. Elmentünk száz méterre a buszmegállóba, ettünk egy hamburgert, néztük, ahogy esik az eső, aztán azt kérdeztem: most tényleg ezért vettem új Marshall-ládát?

M.G.: Jó, ezek azért hálistennek ritka alkalmak, a győri eset például félreszervezés volt. De pár napig így is elég rosszul éreztem magam miatta. Belegondolsz, mi minden van mögötted, aztán elmész, és nincs ott senki... De ha becsúszik egy hasonló alkalom, rendszerint utána jön valami, ami annyira jó, hogy feledteti.

L.K.: Annak lenne akkor már értelme, ha be tudnánk kerülni egy irodához, ami aztán végigvisz bennünket Európán a Black Stone Cherryvel, a Teslával, Tom Keifer bácsival vagy valami hasonló csapattal. De hát ezekért a lehetőségekért nem csak mi állunk sorban.

M.B.: Megvannak a lépcsőfokok, amelyeken át be lehet kerülni egy-egy ilyen nagyobb booking-céghez, de ennek eleve az a feltétele, hogy minél többet játsszunk külföldön.

L.K.: Azt már például megtanultuk, hogy muzsikusokkal nem érdemes ilyen ügyekben beszélni. Bodor Máté az Alestormból például mondta, hogy nagyon szívesen segítene, de semmi ráhatásuk nincs az ilyen ügyekre: odaadják nekik a menetrendet, és azzal mennek, akiket odaszerveznek eléjük. Hirlemann Berci, aki szintén kint van most a Purpendicularrel, ugyanezt mondta: teljesen más a rendszer, nincs beleszólásuk ilyesmikbe. Viszont ha azt kéri, hogy valahol zöld legyen a törölköző, akkor zöld lesz a törölköző. Ez már a percre pontosan működő, igazi zeneipar. Azt a féreglyukat kellene megtalálnunk, amelyen keresztül egy becsúszó szereléssel átkerülhetnénk ide...

M.G.: Ez a turné a Treattel egyébként már majdnem ilyen lett volna, csak ugye elhalasztották. A Crazy Lixx mellett mi lettünk volna a másik előzenekar, viszont az egyik csávót onnan sem engedték el szabadságra! (nevet) A lehetőség egyébként továbbra is él, szóval összejöhet még.

M.B.: De az erre szánt pénzt már elköltöttük! (nevet)

Szerintem akkor már csak arról mondjatok valamit, hogy miben lesz különleges ez az akusztikus buli januárban!

L.K.: A Művészetek Háza Gödöllőn egy négyszáz férőhelyes, nagyon profi terem, most építették ki az új hangcuccot, új székek vannak, tényleg ideális a helyszín. Eredetileg gondolkodtunk a MÜPA-n is, de úgyis gödöllőiként szokták emlegetni a zenekart, szóval ez jobban adta magát, ha már ennyire felfejlődött. Dátumilag jól jön majd ki a dolog január 27-én, hiszen a nagyobb zenekarok akkortájt általában pihennek. Sok vendéget hívtunk: jön a Csík zenekarból Szabó Attila, Vidák Robi a Kowalsky meg a Vegából, Ferenczi Gyuri, Hegyi Kolos a Magmából, Szita Miki a Talambából, illetve egy helyi billentyűs srác, Tömpe Gábor is ott lesz. Meg persze a vokálos lányok, azaz Lilla, a feleségem, illetve Pocsai Kriszta. Tényleg igazi nívós környezetben tartjuk majd, és igyekszünk úgy megcsinálni, mintha valami showcase-buli lenne: nem a színpadon, hanem a hallban lesz majd egy előzenekar, amely fogadja a vendégeket, és így tovább. És erre a bulira tényleg mindenkit szeretettel várunk, nagypapákat, nagymamákat, gyerekeket is, mert garantált, hogy nem fogjuk leszaggatni a fejüket az elektromos gitárokkal! (nevet)