Shock!

Nem jártam utána, pontosan mi a története annak, hogy Budapest helyett Tatabányán lépett fel az L.A. Guns, de miután mindenki túlesett az első meglepetésen, végső soron már nem is érdekelt annyira. A lényeg úgyis annyi, hogy jönnek, nem? Vidékről Budapestre is utazni kell, Tatabánya meg abszolút nincs messze a fővárostól, szóval akit igazán érdekelt a másfél évtized után ismét együtt zenélő Phil Lewis és Tracii Guns, azt adott esetben aligha tartotta vissza néhány plusz kilométer. A Roxxy egyébként összességében jól vizsgázott ezen a hétfő estén, a jegyek pedig mind elkeltek, szóval el tudom képzelni, hogy látunk majd még itt hasonló előadókat a jövőben.

Az ír Stone Trigger tipikus örök előzenekar. A lelkesedésük rokonszenves volt – Tommy Rockit énekes még az oldalsó állványzatot is megmászta, mintha nem egy fürtnyi, hanem egy arénányi ember figyelné őket –, nyilván tinédzserként 24/7-ben hallgatták és kívülről fújták az összes Sunset Strip-klasszikust, szóval élik ezt a világot, de a saját dalaik így sem sütöttek igazán. Imádom ezt a fajta zenét, szóval megeszem belőle az ezerszer hallott kliséket is, ha valaki megnyerően tálalja őket, ez a csapat viszont legjobb esetben is maximum középszerű. Egyes riffeknél, refréneknél már-már szabályosan kínosan éreztem magam, annyira iskolás módon tálalták bennük az alapból is banális ötleteket. Így aztán nem meglepő, hogy messze a Backstreet Boystól feldolgozott Larger Than Life bizonyult a programjuk legerősebb darabjának, csak az a baj, hogy utóbbit is elég bárdolatlanul ültették át a maguk stílusába, lehetett volna ennél sokkal-sokkal ütősebb is. Pedig ezt a Max Martin által írt slágert alapvetően már a maga idejében is bírtam (gyakorlatilag egyedüliként Nick Carterék repertoárjából), simán játszhatta volna az akkori Bon Jovi is az It's My Life-korszakban. Vagyis még csak nem is mondanám műfajidegennek...

Másokkal ellentétben nem igazán lepett meg, hogy gyorsan elfogytak a jegyek az L.A. Guns fellépésére. Oké, eleve nem nagy a hely sem, de a csapat még sosem játszott Magyarországon mindkét főemberrel, másfelől pedig az egyik zenekarváltozat tíz évvel ezelőtti, Paul Blackkel abszolvált buliján sem volt ciki a nézőszám. Heringezni szerencsére így sem kellett, de a hangulatnak jót tett a teltház. Azon persze el lehet kezdeni lamentálni, vajon mit jelent és mit nem jelent, hogy miközben Tracii Guns 2017-ben egy rockkocsmában nyomul Tatabányán négyszáz embernek, addig egykori társa, akivel először kezdték nagyban tolni az ipart, éppen három teltházas Madison Square Gardent tol az óceán túlpartján, de sok értelme nincs. A rockbiznisz sosem az igazságosságáról volt híres, nem jöhet össze mindenkinek minden, szép évei meg azért az L.A. Gunsnak is akadtak. Ha pedig Phil és Tracii most már kibírja egymás mellett, simán mehetnek még tovább évekig ilyen forró hangulatú fellépésekkel.

Mert a koncert bizony kimondottan nagyszerűen sült el. Nem mintha másra számítottam volna – mivel nagyon szeretem a zenekart, már az említett blackes haknit is élveztem, de akkor is Phil Lewis az L.A. Guns igazi hangja, szóval itt nem nagyon lehetett mellényúlni. Eleinte persze akadtak kisebb hangzásbeli anomáliák, pont az éneket nem lehetett igazán jól fogni odalent, de Lewis sem hallotta magát a színpadon. Emiatt volt is némi gúnyos kiszólogatás a keverőpult irányába („c′mon, I know you can do it, boy″), sőt, még némi mikrofongebasz miatti énekmentesség is becsúszott a Bitch Is Backben, de összességében azért semmi olyanról nem tudok beszámolni, ami ne férne bele egy élő koncertbe. Az említett dal idején pedig már a tetőfokára hágott a hangulat, hiszen addigra két új nóta mellett túl voltunk már az Electric Gypsyn, illetve minden idők leghatalmasabb L.A. Guns-számán, az Over The Edge-en is... Ez az osztálytalálkozó-atmoszféra pedig természetesen végig kitartott, és a közönség jelentős része érezhetően még az új dalokat is ismerte.

Ami magát a csapatot illeti, láthatóan jól egyben vannak, különös tekintettel Philre és Traciire, akik végig hálás mosolyokkal zsebelték be a kettejüknek szóló euforikus reakciókat. Bár előbbi még így sem bizonyult annyira lelkesnek, mint tíz éve Paul Black, aki a Wigwam deszkáin szabályszerűen kicsattant az örömtől, hogy végre részt vehet valami értelmes dologban is. Viszont vele ellentétben Phil meg énekelni tud, szóval valamit valamiért... Sosem volt persze ötoktávos torok, dallamvilága azonban összekeverhetetlen és utánozhatatlan, az meg forma és attitűd alapján is egyenesen hihetetlen, hogy januárban már 61 (!) éves lesz... A nála egy szűk tízessel fiatalabb Traciit nem akarom túl sokat fényezni: mindenki tisztában lehet vele, hogy a teljes '80-as évekbeli Los Angeles-i mezőny egyik legfeelingesebb játékosa – és nem mellesleg egyik legnagyobb egyénisége – volt, ebbéli minőségében pedig pontosan azt hozta, amit mindenki várt tőle.

Ugyanakkor a többieket sem nevezném sima epizodistáknak. A már tányérsapkájával is a klasszikus hollywoodi érát idéző Michael Grant gitáros például kimondottan komoly státuszt kapott Tracii mellett (ha már itt tartunk, meggyőződésem, hogy annak idején Mick Cripps is sokkal nagyobb szerepet játszott a banda felfutásában, mint amennyit utólag emlegetjük), de alaposan kivette a részét a vokálozásból is. Akárcsak Johnny Martin basszer, aki mintha csak Johnny Ramone és Joe Lynn Turner összekeveréséből, majd miniatűr méretűvé zsugorításából jött volna létre. Mindketten jelen voltak a deszkákon, és ugyan nagy rohangászásra nem adott lehetőséget a kevés belakható tér, azért sokszor rájuk tévedt a szemem. Shane Fitzgibbon meg nem különösebben nagy dobosfenomén, de a kötelezőt végül is hozta, szóval rá sem lehet panaszkodni.

Ami a dalokat illeti, összességében természetesen a '80-as évek végére helyezték a hangsúlyt, volt One More Reason, Sex Action (micsoda dzsuva egy riff!), Never Enough, The Ballad Of Jayne, sőt, Malaria is. Hogy a No Mercy és a Rip And Tear műsor legvégére tartogatott kettőséről már ne is beszéljek, amelyek – naná – az egész este legeuforikusabb pillanatait hozták a fináléra. A Hollywood Vampires mélyebb, agyasabb anyagát az Over The Edge mellett a Kiss My Love Goodbye képviselte (óriási csúcspontnak bizonyult), de a The Missing Peace-ről is aránylag sok, konkrétan öt témát vezettek elő. Utóbbiak közül egyértelműen a Speed ütötte a legnagyobbat, ez érzésem szerint akár hosszabb távon is megkapaszkodhat majd a szettben, de még az albumon számomra kevésbé érdekes dalok is működtek, különös tekintettel a Sticky Fingersre. Kivéve a House Of The RisThe Flood's The Fault Of The Raint, amit viszont itt sem éreztem át. De befért még egy meglepő – és meglepően jó – Purple Rain-feldolgozás is Grant plusz ritmusszekció felállásban, előbbi énekével, gondolom, hogy a két főhős pihenhessen közben egy cseppet.

Összességében tehát nagyon megérte leruccanni Tatabányára erre a hűvös hétfő estére, az L.A. Guns meghálálta a törődést a fanatikusoknak, ha megint jönnének, megint mennék. Ennek a két embernek egyszerűen közösen kell zenélnie, és kész.

Fotó: Bertli Zoli