Shock!

John és Paul, Mick és Keith, Robert és Jimmy, Steven és Joe, Axl és Slash – a rockzene nagy párosairól aligha kell különösebb fejtegetésbe kezdenem, mindenki tisztában van vele, hogy az efféle se-veled-se-nélküled dinamika mennyit tehet hozzá egy zenekar legendáriumához. Mindez persze az említetteknél jóval kisebb léptékben is működik, és aligha vitázik velem bárki is, ha azt mondom: Phil Lewis és Tracii Guns kettőse épp annyira meghatározó volt az L.A. Guns története során, mint a fentiek a maguk bandáiban. Lehet tehát csűrni-csavarni a témát ide-oda, találgatni, hogy miért, miért éppen most, és eddig miért nem, főleg, hogy itt a másik, Tracii nevét is hordozó bandával ellentétben nem várhatók dollárcsilliárdok a reuniontől. De ez mellékes. Szerintem ember nincs a földön, aki szereti az L.A. Gunst, mégsem örül annak, hogy a két főember ismét együtt dolgozik. Jó, talán egy mégis – Steve Riley a neve –, de ő azért bizonyára más szempontok alapján mérlegel, mint az egyszeri zenehallgató...

Phil és Tracii utoljára 2002-ben, a Waking The Dead lemezen zenélt együtt, és azóta mindössze két hagyományos L.A. Guns-soralbum jelent meg, noha a banda folyamatosan működött, néha párhuzamosan több kiadásban is. És ugyan a The Missing Peace-szel végre helyére került a két leglényegesebb fogaskerék, a lemezt alaposan áthallgatva azért azt kell mondanom: a minden rajongót jó érzéssel eltöltő tudatot leszámítva senki se számítson csodára. Már csak azért sem, mert ezt a szerelvényt eleve nem kellett visszarakni a vágányra. A Tracii nélkül, Stacey Blades gitárossal készített Tales From The Strip, illetve Hollywood Forever is korrekt albumok voltak, és a Phil helyett Paul Blackkel megerősített másik L.A. Guns is élvezetes haknit nyomott tíz éve a Wigwamban. Ugyanígy korrekt ez az album is, de klasszikus értékűnek azért semmiképpen sem titulálnám.

Kimondottan harapósan és meggyőzően indul a The Missing Peace az It's All The Same To Me, a Purple-idézetes Speed és az A Drop Of Bleach hármasával. Már itt is hallatszik, hogy Phil és Tracii elsősorban az első két album nyersebb megközelítését tekinthette irányadónak a dalszerzés során, és hangulatilag maradéktalanul vissza is repítik az embert abba az időszakba. Különösen szép, hogy mindezt teljesen görcsmentesen teszik: ha ez a két arc együtt játszik, annak egyszerűen ilyen lesz a megszólalása, és kész. Vagyis ha szereted az L.A. Gunst, garantáltan kellemes, otthonos érzés kerít majd hatalmába ezektől a nótáktól, de később is akadnak még ilyen eltalált pillanatok a lemezen, így például a Don't Bring A Knife To A Gunfight és a The Devil Made Me Do It. Egyikről sem állítanám, hogy a Sex Action, a Rip And Tear vagy az I Wanna Be Your Man ligájában játszanak, de az a bizonyos érzés bennük van, és egy ilyen korú bandánál szerintem alapvetően ennyi a lényeg.

A Shane Fitzgibbon dobossal, Johnny Martin basszerrel és Michael Grant gitárossal megerősített duó persze nem '87-es vagy '89-es tempóban szögeli végig a lemezt, írtak kevésbé direktre vett darabokat is. Ezek közül a bluesosabb, lazább, a '70-es évek hangulataival játszó Kill It Or Die, illetve a címadó és a Gave It All Away záró kettőse tetszik igazán. Főleg, hogy a dupla fináléban a Hollywood Vampires monumentálisabb, intellektuálisabb ízei is visszaköszönnek, bár az akkori mágiát azért összességében nem teremtették újjá. Viszont akadnak töltelékek is. A töredezettebb Sticky Fingers például feltűnő visszaesést hoz negyedikként az ütős kezdés után, mint ahogy a fénykorban a Baby Gotta Fever is inkább csak egy kislemez B-oldalon fért volna el. A Christine balladája maga a megtestesült jellegtelenség, és a The Flood's The Fault Of The Raint is csak Tracii kellemes szólója viszi a léc fölé, ráadásul ebben az illőnél jóval közelebb kerültek a House Of The Rising Sunhoz is, miközben az efféle unalomig csócsált örökzöldektől inkább menekülni kellene, mint a tűztől. Viszont itt jön be a képbe a fentebb emlegetett rajongói én: ezekben is Phil védjegyszerű dallamai csavarodnak egymásba Tracii jellegzetes – és ma is óriási – gitárjátékával, szóval azért egyiket sem szoktam léptetni.

A két főemberével újjáéledt L.A. Guns tehát nem kínál újabb Cocked & Loadedot, semmiképpen sem alapmű a The Missing Peace, de ezzel együtt is jó, hogy elkészült, és jó, hogy ebben a formában készült el. Még jobb, hogy Tatabányán élőben is megnézhetjük Traciit és Philt, nagyon várom is a koncertet. Objektíven nézve talán egy hetes lenne a reális az albumra, de nehezemre esne ennyivel elintézni őket, szóval a személyes emlékek hatására – meg persze az egymásra találás feletti örömömben – egy féllel még megtoldom a pontszámot.