Shock!

November 12-én, a Dürer Kertben lezárul a magyar metalszíntér egyik régi motorosának pályafutása: utoljára lép színpadra a Blind Myself, akik a '90-es évek közepe óta a színtér fontos szereplőjének számítottak. A feloszlás mögött nem húzódnak meg nagy emberi drámák vagy feszültségek, hanem éppen ellenkezőleg: a tagok egyszerűen úgy érezték, itt az ideje új kihívások után nézni. Tóth Gergő énekessel beszélgettünk a sztori befejezéséről.

„A Wellhello jobban fizet már, bóvli rockerek!" – ez egy komment a búcsúbulitok kapcsán. Lényegre tapintott az illető, vagy totális tévúton jár?

(nevet) Ez egy bonyolult dolog. Zenekart csinálni sokkal több egyszerű munkánál: 0/24-es történet, ezzel fekszel, ezzel kelsz, éjjel-nappal ott van a gondolataidban, mindig az jár a fejedben, miként lehetne minden a lehető legjobb. Mi pedig tényleg elég sok mindent megtettünk az elmúlt huszonegy évben: játszottunk öt embernek egy francia hajléktalanszállón ugyanúgy, mint ahogy koncerteztünk teltházas sátorban is a Szigeten. Bejártuk Európát, és éltünk huzamosabb ideig Amerikában is. Egy idő után az emberben felmerülnek bizonyos kérdések. Ezek egyrészt alkotási szempontú dolgok, hiszen egy alkotó számára nagyon fontos, hogy mennyire várják, vagy nem várják a dalait. Nem tagadom, természetesen az anyagi oldal is fontos. Előfordult, hogy öt egymást követő karácsonykor is a feleségem fizetéséből vettünk ajándékot az én családomnak, sőt, korábban New Yorkban olyan is volt, hogy ténylegesen nem volt mit ennünk, de a zenekar mindig fontosabb volt. Mára eljutottunk odáig, hogy nagyon sok kört megtettünk, és sok mindent kellett egyszerre mérlegelnünk. Ez egy hosszú folyamat volt, és az anyagiak is közrejátszottak, de nem ezeken dőlt el a dolog. Baromi könnyű ilyeneket kommentben leírni, mint amit idéztél, és meg is nevetteti az embert, amikor látja, hogy egy-egy kommentelő mit gondol, miközben az egészről üvölt: fogalma sincs, mi áll ténylegesen a háttérben. Amikor például beindult a folyamat, ami a Blind Myself végéhez vezetett, a Wellhello még nem is létezett.

Összességében akkor mi volt a fő szempont? Belefáradtatok?

Úgy gondoltuk, jobb most abbahagyni. Maga a rock/metal műfaj is nehéz helyzetben van. Persze, ha ma lennénk friss zenekar, biztos vagyok benne, hogy tiszta erőből csinálnánk ennek ellenére. Viszont huszonegy év után már szükségünk van bizonyos minimumokra. Hogy csak egy példát mondjak, egy zenekarnak folyamatosan vannak költségei: honlap, benzin, 130 forint kilométerenként a buszosnak, satöbbi. Rengeteg metalzenekar sok éven át aprópénzből dolgozik, és mi is így tettünk: végigjártuk a kultúrmisszió útjait, soha nem panaszkodtunk semmiért, miközben nagyon keményen dolgoztunk. Abba meg ne is menjünk bele mélyen, hogy egy rockzenekar jogdíjai szinte nem is léteznek, mivel rádió vagy televízió minimálisan sem játszik ilyen zenéket, miközben a színvonal és a belefektetett munka ugyanannyi, mint egy popcsapatnál, akik a rendszer jellegéből fakadóan sokkal több ilyen jellegű bevételhez is juthatnak, ha jók. Huszonegy éven át tényleg a rockzene volt az életem, így amikor először felmerült annak a lehetősége, hogy hagyjuk abba, kicsit meg is ijedtem. De ahogy telik az idő, az ember változik, és rájön, hogy nem csak ez a világ létezik. Nem csak a rockzenében vannak tisztességes, jó fej emberek. Mostanában jöttem rá, hogy nemcsak „sportoló", hanem „edző" is lehetek, és ebben nagyon megtalálom önmagam. Trénerként egyébként mindent tudok hasznosítani is, amit a Blind Myselftől kaptam. A rockzene ráadásul megtanított arra, hogy nincs lehetetlen, szinte a semmiből tudtunk minőséget „varázsolni". Tényleg igyekszem csak a jóra emlékezni az elmúlt huszonegy évből.

Most, hogy egy ideje a zeneipar másik oldalán dolgozol, látod, mit lehetett vagy kellett volna másképp csinálnotok a Blinddal?

Nagyon sok mindent másképp lehetett volna csinálni. Azelőtt én is tapasztalatlan voltam, nem értettem az összefüggéseket. Aztán bejárhattam a teljes szakmai palettát: a zenélés mellett voltam újságíró, rádiós és tévés arc, színpadmester, valamint lemezkiadóban dolgozó ember is, tényleg majdnem minden. Mire körbeértem, csak addigra kezdtem nagyjából átlátni a szakmát: attól fogva, hogy hogyan készül egy póló különböző büdös gyárakban, azon át, hogy miért 3 perc 30 másodpercig tart egy átlagos zene a rádióban, vagy hogy mit csinál egy kiadó, satöbbi, satöbbi. Mára sok mindent megértettem, amit azelőtt teljesen másnak hittem. És a zenészek 90 százaléka bizony kurvára nincs képben ezeket a témákat illetően, a közönségnek meg még ennyi fogalma sincs ezekről. Ettől függetlenül hiszem: minden előadónak azt kell csinálnia, amit szívből szeretne, és nem szabad úgy nekifogni a zenélésnek, hogy mindenkinek meg akarsz felelni. Ha így teszel, nagy valószínűséggel erőltetett fos lesz a végeredmény. Viszont azt is megtanultam, hogy a túlságosan is szabad zenei gondolkodás sem lesz feltétlenül sikeres. Például a Product Of Our Imagination lemezünk egyszerűen nem lehetett óriási siker – ezt éppen mi kódoltuk azzal, amit játszottunk azon az albumon. Ezt el kell fogadni. Amikor zenészként benne vagy ebben az egészben, annyira hajt a vágy, hogy elhiszed: akár te is lehetsz olyan sikeres, mint mondjuk egy popelőadó. És itt most nem feltétlenül az anyagiakra gondolok, hanem arra, hogy azt akarod: sok ember hallgassa a dalaidat. És közben magadból indulsz ki, mert azt hiszed, hogy ha neked tetszik, amit csinálsz, akkor mindenkinek tetszeni fog. De ez csapda, mert a közönség nem így működik. Visszatérve a kérdésre: tudom, hogy mit csinálnék másképp, de ezen igazából felesleges utólag agyalni, mert ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy, akkor nem lennék most ott, ahol. Én inkább a jövőt figyelem, és azon jár az eszem, mit tudok majd jobban csinálni.

Kicsit meg is rekedt a Blind Myself az utóbbi években, nem? Nem kreatív szempontból értem, mert mindig nagyon rajta voltatok azon, hogy új dolgokat csináljatok, de én úgy látom, a zenekar népszerűségi szempontból már nem nagyon lépett előre az utolsó periódusban.

Jelen pillanatban nem állunk rosszul, de azt sem mondhatom, hogy hipersikeresek vagyunk. Voltak nehezebb szakaszaink is, tény, hogy vidéken nem három-négyszáz, hanem inkább ötven-százötven ember járt a bulijainkra. Ráadásul ez még nem is számít annyira horrornak a klubvilágban, bár persze távolról sem lehet belőle meggazdagodni. Amúgy érdekes, hogy a Négyszögöl új szintre emelte a zenekart, és gyakorlatilag az eddigi legnépszerűbb lemezünknek számít. Ebből a szempontból akár azt is mondhatnánk, hogy pont a legrosszabbkor hagyjuk abba... A mostani miskolci búcsúbulin például azt figyeltük meg, hogy a közönség sokkal nagyobb része az új Blind Myself miatt érkezett, és amikor előkerültek az olyan régi dalok, mint például a Center Of Everything a Heaven't-ről, akkor azért kerekedtek a szemek rendesen, hogy ez meg mi! (nevet) Én magam is az új számokat szeretem a legjobban. De az ember fejlődik, változik, és ahogy telnek az évek, már más kihívások érdeklik. A Blind Myself egyfajta önismereti szakkör volt számomra: fantasztikus dolog, hogy elindultam a rockzenei pályán, és az ijedt, félős kisgyerekből, akinek rengeteg problémája volt magával, lett egy ilyen laza, genyó gengszter, vagy mit tudom én... (nevet) Jó, most túlzok, de érted: egészen más ember lettem, és ezt a zenekarnak köszönhetem. Az, hogy anyagilag mindez mit jelentett vagy mit nem jelentett, igazság szerint ma sem érdekel. Mint mondtam, a pozitív oldalát nézem ennek az egésznek, és nagyon jó, hogy ennyit változhattam.

Maga a zenekar is sokat változott.

Igen, mert ezzel a személyes változással párhuzamosan szerettem volna folyamatosan több értelmet is közvetíteni a zenénkkel. Viszont azzal szembe kellett néznünk, hogy nem tudunk egy egész országot megfogni. Ahhoz tök más zenét kellett volna játszani. Aki benne él ebben az egész rockcirkuszban, hallja, mi az eltérés a Product meg a Négyszögöl között, aki viszont úgymond külső fülként szembesül vele, egyáltalán nem érzékel nagy különbséget. Hiába gondolták sokan, hogy ezek az újabb dalok populárisabbak, meg jöttek a szokásos hülyeségek is, hogy így meg úgy eladtuk magunkat, ha egy popzenét hallgató embernek elindítod a Maradékot a legutóbbi albumról, ugyanúgy felrobban a feje a torzított gitártól meg az üvöltéstől, mint ahogy a productos Lavától is felrobbanna. Csak aki éjjel-nappal ebben a műfajban él, már bele sem gondol ebbe. És hiába szereti a közönségünk a Négyszögölt, emiatt valahol ennek ellenére is ugyanazokat a köröket jártuk, mint korábban.

Mi volt a legmaradandóbb, legpozitívabb élmény a huszonegy év során?

Például amikor kijutottunk Amerikába, miközben mindenki azt hitte, hogy csak hülyéskedünk, és nem fogjuk megcsinálni. Brutálisan felemelő és vagány lépés volt, igazán különleges pillanat, és komolyan el is hittük, hogy talán valami tényleg lesz belőlünk. Aztán persze nem értünk révbe azzal, hogy kimentünk, viszont rengeteget tanultunk közben. Azt is, hogy az élet nem habostorta. De már az is az álmaink beteljesülésének tűnt, amikor kis lúzer magyar rajongókból eljutottunk odáig, hogy Billy a Biohazardból tök jó fej volt velünk, vagy hogy Brooklynban Evan Seinfeld vitt haza egyszer. Vagy amikor Ben Weinman segített a The Dillinger Escape Planből, hogy a Lost In Time klip kerüljön adásba a Headbanger's Ballban. Ezek mind fantasztikus emlékek. Viszont az álmaink sosem teljesedhettek volna be azok segítsége nélkül, akik végig mögöttünk álltak. A feleségem vagy anyámék támogatását ugyanúgy említhetem most, mint azt, amikor mondjuk valaki megcsinálta olcsóbban a klipünket kizárólag azért, mert szerette a zenekart. És ilyen rengetegszer előfordult velünk: a környezetünk látta, hogy teljesen hülyék vagyunk, tényleg fanatikusan hiszünk ebben az egészben, és emiatt odaálltak mellénk. Utólag nézve azok az emberek az igazi hősök, akik lehetővé tették számunkra, hogy véghez vihessük ezeket az őrültségeket.

És nem fog hiányozni ez az egész, miután lement a búcsúkoncert?

Ma is napi szinten vagyok színpadközelben, talán még többet is, mint amikor csak a Blinddal zenéltem. Tehát maga a közeg folyamatosan jelen van az életemben, így nem is tud hiányozni. A rockzeneírás annyiban nem fog hiányozni, hogy alkotóként úgy látom: mára kicsit megállt a műfaj. Ezt most azzal együtt mondom, hogy ettől függetlenül a mai napig ilyen zenéket hallgatok elsősorban. Viszont nagyon újat már rég nem hallok, ezért szerintem jót tenne egy kis felfrissülés a színtérnek. Nem tudom, kinek a dolga megváltani a világot – valószínűleg már nem az enyém. Sok jó zene létezik persze ma is, hiszen egy jó dal mindig jó dal marad, függetlenül attól, milyen stílusban született, de a mai rock- és metalzenék többségét önismétlésnek érzem. Metalban a leglassabbtól a leggyorsabbig, a legjobb hangzásútól a legrosszabb hangzásúig, A hangolástól ZS hangolásig mindent eljátszottak már, tehát nehéz igazán újat alkotni, pedig szerintem ez a közönségnek is fontos lenne. Ma ezzel szemben azt látom, hogy a műfaj, amit annak idején progresszív, újító irányzatként szerettem meg, mára konzervatívvá vált, ahol mindenki a régi lemezek újrajátszását várja el a régi és az új zenekaroktól is. Szó se róla, én is szívesen hallgatok meg ma is mondjuk egy régi Biohazardot, de alkotóként egyáltalán nem izgat fel, hogy régi stílusú zenét játsszak.

Szerintem ha már a metalszíntér konzervativizmusánál tartunk, ne kerüljük meg a Wellhello-kérdést sem, hiszen bizonyára te is tudod: sokan szabályszerűen kiátkoztak amiatt, hogy egy popcsapatot menedzselsz...

Pontosan értem és tudom, miről van szó: 2016-ban sokan még mindig úgy tekintenek egy zenei műfaj előadóira, mintha azok politikusok lennének, és alapnak veszik, hogy aki metalos, az automatikusan köpi a popzenét. Miközben minden metalos arcnak van egy-egy popzenéje, amit imád, tudod: „én utálom a popzenét, de azért ez meg az a szám mennyire jó..." (nevet) Ami a Wellhellót illeti, nagyon komoly élő zenekarral állnak ki, benne három nagyszerű, metalos múltú arccal. És a többiek is tök jó fejek. Igazából látni kell, hogy a zeneiparban, a frontok mögött azért létezik egy közös világ. Például ha egy benzinkútnál éjjel találkozunk más zenészekkel, semmit sem számít a műfaj: ugyanaz a szakmánk, ugyanazok az élményeink. Akár azt is mondhatom, hogy a zenekarok ebből a szempontból olyanok, mint a taxitársaságok: lehet, hogy te a Főtaxinál vagy, én meg a 6x6-nál, de ettől még alapvetően mindenki taxis marad. Így aztán egyből adják magukat a témák is. Jó volt a koncert? Milyen volt a catering? Voltak csajok? Ettől még persze léteznek gagyi, otromba, borzasztó produkciókban játszó zenészek, a Wellhello viszont más világ. Ők kifejezetten alázatos csávók, akik amellett is az élőzene felemelését tekintik céljuknak, hogy közben popzenét játszanak. A Wellhellónak például soha nem volt félplaybackes fellépése, és nem is lesz. Épp ellenkezőleg: olyan helyekre vittünk élőzenét, ahol azelőtt még soha nem látott ilyet a közönség, így aztán rengeteg ember első igazi koncertélményét jelenti a zenekar. Rockos elemek is bőven vannak egyébként a produkcióban, meg lesznek is, bár ettől még természetesen nem kell szeretni. Viszont tök más műfajról beszélünk, így aztán egy embert sem vesz el a rockzenétől a Wellhello. Az én feladatom pedig az ebben a történetben, hogy támogatom a két fiút az álmai megvalósításában. A döntéseket ők hozzák meg, én csak segítek nekik abban, hogy minél jobb legyen. És tök komoly flash egy nagy show-t összehozni a Parkban, helikopterrel beszállni az emberek fölé, egy bazinagy gőzmozdonnyal érkezni, netán annyi pirotechnikai eszközt elhasználni, mint a Rammstein. Olyan helyzetekbe sodort ez a munka az elmúlt években, amikről nem is álmodtam volna, így aztán iszonyatosan élvezem. És mindenki higgye el, a Wellhello is van annyira aljas, mint akármelyik rockzenekar... (nevet)

Mi várható a szombati utolsó Blind-koncerten?

Egy kétórás Blind Myself-megamix, ami iszonyatosan odabasz. A próbákon kicsit rá is paráztam, el is ment a hangom, mert sosem volt jellemző, hogy ilyen hosszú koncerteket játsszunk, de Miskolc, az utolsó előtti buli iszonyatosan jó volt, így aztán nagyon remélem, hogy az utolsó koncert is jó lesz. Komoly energiákkal dolgozunk ennek érdekében, és hatalmas hála, illetve köszönet illet mindenkit a régi tagok közül, aki elvállalta a fellépést ezen az estén. De egyébként annyira jó az utolsó felállás, annyira jóban vagyunk, hogy a dolognak ez a része nagyon fog hiányozni. Szerencse, hogy a hétköznapokban azért továbbra is együtt dolgozunk: Jankai Valentinnel és a barátnőjével dizájnanyagokat csinálunk, Horváth Pistivel nagyon sok közös munkánk van, Szalkaival minden reggel egy órát dumálok, Balázzsal pedig konkrétan egy szobában ülünk, ő is zenekarokat menedzsel. Vagyis a zeneipar másik oldalán továbbra is együtt vagyunk, és a barátság is megmarad.

A Blind Myself utolsó koncertje november 12-én lesz a Dürer Kertben. Részletek itt.