Shock!

Hiába járt be hatalmas utat (mérföldekben legalábbis biztosan) a Blind Myself, ha még mindig vannak itthon olyan metalrajongók, akik csodálkozva kérdezik, hogy Blind Myself? Az meg micsoda? Na igen. Azért ezzel a fajta zenével csak egy bizonyos réteg képes meghallgatni őket, szeretni meg pláne.

A szellemes című Heaven't után nem sokkal fogták a sátorfájukat és kiköltöztek New Yorkba, a második lemezük felvételei miatt azért hazajöttek (na jó, nem csak ezért), melyet az otthoni pörgésben képtelen voltam nyugodtan végighallgatni, kénytelen voltam elmenni nyaralni, hogy legyen időm ismerkedni a zenével. Elsőre elég szépen összefolytak a dalok. Dalok?! Mert pl. a hármas New York City címűt jóindulattal sem lehet dalnak nevezni, a gitárt vinnyogtatják egy ideig, meg gerjesztik, zene nem tör elő, csak Gergő (Tóth - vokál) monológja a végén.

Visszatérnék pár szó erejéig a lemez elejére, mert amint felcsendült a zene, azonnal lehetett tudni, ez a Blind Myself, nem más. Vehemens egy indítás, meg kell adni. Egy percbe elég szépen belesűrítettek kb. három percnyi anyagot. Még mindig zabolátlanok, korlátok közé nem szorítják magukat, vagyis mégis, egy kicsit muszáj nekik. A doboknál már egy amerikai srác, Gerry White ül, nem jobb és nem rosszabb, mint elődje - más. Nem volt rossz választás, illik a zenéhez a stílusa. A gitártémák egy kicsit szellősebbek lettek, mint amit eddig megszokhattunk a csapattól, mindig kaotikus és nehezen befogadható volt a Blind zenéje, de talán most "közérthetőbbek" valamennyire. Persze nem egy hallgatás után, akkor még csak azt érzed, hogy menekülnél valahova jó messzire, mert lerántottak már megint a mélybe.

Egyelőre még nem tudom, melyik dal érik meg arra a szerepre nálam, amit szívesebben hallgatok, de a hetes (Sundown) roppant ígéretesen súlyosan-mélyen-komoran kezd. Ez valahogy elsőre (inkább másodikra) jobban megfogott, Gergő kitörése sem mindennapi erejű, benne van a feeling, a para, hívjátok ahogy akarjátok. A lendületesebbek közül a kettes Undertaking Of Love ami elsőre bejött.

A kilencedik számtól kezdve éreztem, hogy ráhangolódtam a zenére, innentől érintett meg igazán a hangulat - bár lehet az egész csak azért van mert kizökkentem úgy általában mindenhonnan. Viszont ez fogódzó lehet azok számára, akik a negyedik dal után az érzik, hogy mára elég ennyi, hogy érdemes folytatni az ismerkedést a zenével, sőt, ezt a lemezt nem szabad megszakítani, egyben kell végighallgatni, időt kell szánni rá. Meghálálja. A sűrű massza lassan kezd kibontakozni, meglátod a dalok szerkezeti felépítését (a mit? Képednek el sokan ilyenkor. Igen, van ilyenje is, még ha különös is egy ideig. Meg kell szokni, ennyi.), az agresszív-dühös-tenniakaró zenekar erőfeszítéseit, hogy megmutassák mire képesek. Két jó lemezt már kiadtak. Nem csak nyavalyognak, még ha csak egy kis klubban fognak megöregedni - azért csak nem -, de akkor is az álmaikért dolgoznak. Nem akárhogyan. És azért ez becsülendő.
Közben a tizedik dalnál tartok, nyolc perces, van itt minden, utcazajtól kezdve, amit csak el tudsz képzelni, kb. olyan nehéz megemészteni, mint egy hatalmas tál székelykáposztát. Azt hiszem ehhez a dalhoz még nekem is kell pár hét amíg megbarátkozom vele, bár néhány kapaszkodót már találtam hozzá. A záró akusztikus gitározós, egyszerű instrumentális szám teljességgel szokatlan a zenekartól, a lemez egészéhez képest meg főleg, de belefér egy ilyen is.

A hangzásra már nem is mondok semmit, csak annyit, hogy HSB, a borító megint különlegesebb az átlagnál (mondjuk nekem a Heaven't bookletje jobban tetszett), a mostaniból nagyon hiányolom a szövegeket, a fotóknak meg ne higgyetek, nem annyira rondák és ijesztőek a srácok, mint ahogy azokon látszik.

Ahogy a kritika elején írtam, a zene szellősebb egy csöppet, egy része könnyebben befogadható, mint eddig, másik része meg nagyon nem, tehát így kiegyenlítődik a mérleg nyelve, a Blind Myself megmaradt annak, ami eddig volt, hangulatokban gazdag, kaotikus, szereted-vagy-gyűlölöd zenekarnak.