Aki már egyszer is volt Dark Tranquillity bulin, pontosan tudja, hogy a zenekar frontemberének két dal között folyamatosan fülig ér a szája. Nincs ez másképp interjún sem, a hihetetlenül közvetlen, és folyamatosan mosolygó Mikael Stanne énekessel az októberi koncertjük előtt ültünk le beszélgetni.
Nekem úgy tűnik, hogy az idei lemezetek jóval komolyabbra sikerült, mint az előző kettő. Megmásztátok azt a bizonyos lépcsőfokot felfelé a We Are The Voiddal.
Igen, teljesen igazad van, hogy sokkal komolyabb anyag. Tavaly megünnepeltük a húsz éves fennállásunkat, kiadtunk egy DVD-t, egy új fejezethez érkeztünk. Talán most jön a következő húsz évünk, ami lehet, hogy nem folytatás, hanem egy friss újrakezdés lesz. Mindeközben az is megfordult a fejünkben, hogy miért is kellene még húsz évet lehúznunk, miért kellene újabb lemezeket készítenünk. De aztán persze rájöttünk, hogy kizárólag magunknak kell bizonyítanunk, a zenénk pedig még mindig nyújthat valamit a rajongóknak. Ezért tényleg nagyon komolyan vettük a dalszerzést. Az előző lemez utáni folyamatos turnézás totál frusztrálttá tett, de az utána következő kreatív időszakban ettől szerencsére megszabadultunk. Amikor hazamentünk a turné után, valahogy kiürültünk, lövésünk sem volt róla, honnan jönnek majd új ötletek, aztán jó mélyre nyúltunk magunkban, és adtunk egy lökést az egésznek, tiszta lappal kezdtük újra a zenélést. Sokat segített ez a módszer, és sokkal jobban éreztük magunkat utána.Húsz év, ezt még kimondani is riasztó! (nevetünk)
Ha most visszamehetnél az időben, és egy mondatot mondhatnál a fiatal önmagadnak, mi lenne az?
Atyaég! (töpreng) Semmit nem bántam meg, az biztos, szóval nem mondanék olyasmit magamnak, hogy ezt vagy azt ne tedd meg. Inkább talán valami tanácsot adnék, mondjuk, hogy szerezzünk egy menedzsert. 1996-tól 2001-ig volt egy rossz periódusom, semmi önbizalmam nem volt akkoriban, meg voltam arról győződve, hogy bármi, amit csináltam vagy csinálok az merő katasztrófa. Az is megfordult bennem, hogy miért is létezünk még, minek adunk ki lemezeket, ki az isten hallgatja meg ezeket egyáltalán? Minek turnézunk, miért vannak rajongóink? Talán az akkori önmagamhoz mennék vissza, és csak annyit mondanék, hogy: minden oké, ne aggódj már annyit. (nevet)
Két teljesen korai dalt is játszotok mostanában a koncerteken. Macerás válogatni ebből a korai korszakból?
Abszolút, de egyben kihívás is. Imádjuk az új dalokat játszani, de mindig kell adnunk valamit azoknak is, akik már régóta kedvelik a zenénket. Kell a változatosság, baromi könnyen bele lehet fáradni abba, ha mindig ugyanazt játsszuk, annak ellenére, hogy a város, a hely mindig változik. Azért valahol mindig ott van a fejünkben, hogy: úristen, annyiszor játszottuk már ezt! (fogja a fejét közben) Frissen kell tartanunk a programot. Egyébként a The Galleryt nem is játszottuk kb. ’96-97 óta, ha egyáltalán játszottuk valaha élőben, nem is emlékszem már. (nevet) Jólesett újrahallgatni ezeket a régi cuccokat, és teljesen biztosak voltunk abban, hogy működni fog ez a két dal élőben. Szívem szerint többet is játszanék a régiek közül. Mindamellett nehéz ugyanúgy megszólaltatni ezeket, ahogy annak idején összeraktuk, 
mivel ma már teljesen másképp írunk zenét, és másképp is adjuk elő. Ezért nehéz néha csak úgy előhúzni valami régi dalt, ami - valljuk be -, totálisan kaotikus még. De azért jól megoldottuk.
Változtattatok valamit ezekben a régi dalokban?
Egy keveset igen, néhány dobtémát. A The Galleryben a női éneket, mert nem az eredeti énekesnő jön velünk, hanem egy friss arc. De majd ma este hallani fogod.
Szeretsz énekelni?...
Igen! (mosolyog)
Miért nem teszed akkor gyakrabban?
Mert kiabálni jobban szeretek. (nevet) Szeretem az extrém metalban ezt a fajta önkifejezési lehetőséget. Bátran ki lehet adni így a frusztrációt és a sötétebb érzéseket, nekem ez sokat jelent. Ha épp azon agyalunk dalírásnál, hogy milyen vokál kerüljön az adott témára, akkor nem az vezérel, hogy populárisabb legyen egy dallamos énekkel, hanem egészen egyszerűen a szöveg igényei szerint találjuk ki, hogy azt a részt ne üvöltözve adjam elő, hanem énekelve. Nem azért énekelek, mert valaki ezt elvárja, vagy mert mások is ezt teszik, hanem mert én akarom. A Projector lemeznél azért csináltuk, mert akkor még ezzel nem nagyon kísérletezett senki, és nem valami bizonyítási kényszer hajtott, hanem egy új ízt akartunk adni a zenénknek, az addigi dallamos death metaltól kicsit elrugaszkodtunk. Ez viszont mára már totálisan megszokottá vált, hogy a refréneknél tiszta éneket használnak a death metalban. Az számomra nem nyújt már semmit, ha a refrén fülbemászó, viszont a dal többi része dögunalom.
Szerinted ki a legjobb énekes a svéd metal színtéren?
Az én két kedvencem Mikael Åkerfeldt (Opeth) és Peter Dolving (The Haunted). Imádom Peter intenzitását, a legjobbak egyike számomra. Mikael pedig nagyon sokrétű énekes.
Régesrégen te voltál a Hammerfall első énekese. Mi is volt pontosan ez a történet? Akkor is heavy metalt játszottatok?
(vigyorog) Igen. Az egész igazából annyi volt, hogy évek óta barátok voltunk, egyfelé laktunk, Oscar (Dronjak) pedig death metalt játszott mindenféle zenekarban akkoriban. Az egész meg úgy indult, hogy iszogattunk valahol, és valaki felvetette, hogy mekkora buli lenne egy klasszikus heavy metal zenekart alapítani. Niklas (Sundin) és Jesper Strömblad volt még ott. Én ugyan nem vagyok egy kimondottan heavy metal rajongó, inkább a progresszív rockot és az extrém metalt szeretem, de persze benne voltam, miért is ne csinálhatnánk meg? Oscar írt néhány dalt, elkezdtünk próbálni, de tényleg csak a poén kedvéért kezdtünk bele. Volt akkor egy zenei tehetségkutató, amit minden évben megrendeztek Göteborgban, mindenki játszhatott három dallal, ahova a Dark Tranquillityvel beneveztünk már korábban. Három éven keresztül ezt csináltuk,
hogy csak próbáltuk, és erre a versenyre írtunk néhány dalt, szóval összesen három koncertem volt velük. Annyira azért nem pusztultunk bele, két hétig próbáltunk, írtunk két dalt, meg egy feldolgozást összehoztunk, aztán jött a koncert. De jó buli volt teljesen, nekem meg teljesen más élmény volt pl. a Steel Meets Steelt énekelni, ami az első lemezükre utána fel is került. Az utolsó évben egész jók voltunk már, és az elődöntőig el is jutottunk, de én nem tudtam ott lenni, mert épp turnéztam a Dark Tranquillityvel. Akkor találták meg Joacimot, aki mérföldekkel jobb teljesítményt nyújtott, mint én. Iszonyatosan örültem nekik, és ugye akkoriban a kutya nem értette, mi az istent akarnak ezzel a zenével. Tényleg heavy metalt játszotok most?! Ez volt az általános reakció. Aztán hirtelen kinőtték magukat.
Joacim előző zenekarát, a Mrs. Hippie-t nagyon szerettem.
Nahát, meg vagyok lepve, hogy ismered. Láttam őket néhányszor, Peter (Iwers) az In Flames-ből basszusgitározott náluk.
A mai zenék érdekelnek?
Persze. Mondjuk néha elég az, ha a régi kedvenceket hallgatom. De a progresszív rockzenekarokat szeretem felkutatni. Ma reggel Karnatakát hallgattam, csodálatos zenekar! Szeretem még a lengyel Riverside-ot, a The Devil’s Blood is óriási, az ausztrál Butterfly Effect is fantasztikus. A legjobban meg most az új Allen / Lande lemezt várom. Jorn hosszú évek óta a legjobb torok ebben a műfajban.
Ha új zenéket keresel, mire figyelsz fel először, a szövegekre vagy magára a zenére?
Nehéz ezt megmondani, régi nagy kedvencemnél, a Rushnál például a dobjátéktól vagyok elájulva, Neil Peart a legkiválóbbak egyike. Válogatós vagyok, de a zene meg az ének fontosabb talán.
Mi az abszolút rémálom számodra a színpadon? Ha elfelejted a szöveget?
Nem, az gyakran megtörténik, azzal nincs bajom. (mosolyog) Utálom, ha nem hallom magam rendesen, és akkor olyan, mintha a kutyát nem érdekelné, mit szenvedek fent, mert annyira szarul szól. 
Az nagyon gáz, ha mindent megteszek, amit csak tudok, és azt érzem, hogy rettenetes lehet az egész kívülről, és szar az egész. Akkor eltűnik a magabiztosság és tönkremegy a produkció.
Melyik lemezborítótokat szereted a legjobban? A legeslegelsőt kivéve persze.
(vigyorog) Hm… A Character a legjobb. De tudod milyen ez, szeretem mindet. De ebben valahogy jobban benne voltam én is. A Projector japán kiadása is jól sikerült. Az Enter Suicidal Angels újrakiadása épp pár napja jött ki újra bakeliten, az is nagyon szépre sikerült.
Gyűjtöd a bakeliteket?
Igen, bár annyira nem sokat már, de mindig igyekszem beszerezni néhányat.
Van valami ritkaságod is?
Nem nagyon. Nem vagyok az a típus aki nevetségesen sokat fizetne egy lemezért. De van néhány darabom, ami ma már ritkaságnak számítana.
Milyennek látod magatokat tíz év múlva?
Még jobbak leszünk, még mindig meglesz az az energia, érzés, lelkesedés és kreativitás, mint ma. Ez a legnagyobb félelmünk, hogy egyszercsak eltűnik a lelkesedés. Volt is egy kellemetlen koncertünk nemrég, jól szóltunk, a közönség is remek volt, és valahogy azt éreztük végig, hogy mi az istent csinálunk itt, nem volt meg az a bizonyos szikra. Néha ez megtörténik, ha nem aludtunk eleget vagy sokat ittunk, de riasztó, hogy esetleg örökre eltűnhet az a bizonyos feeling. Hogy esetleg már unalmas és fárasztó lesz minden. Mindamellett a turnézás tényleg baromi egyhangú tud lenni, amikor csak a várakozással lehet elütni az időt. A koncert mindig a nap fénypontja, ennek nem szabad elvesznie.
Januárban ti is felléptek a Metal Cruise nevű fesztiválon. Mit tudsz erről az egész szokatlan rendezvényről? Ki fog oda menni koncertlátogatóként? Iszonyú drága a jegy…
Na igen, ezer dollár körül van, ha jól tudom. De ez egy gyönyörű luxushajó. Az ötlet meg érdekes, összejönni egy ilyen hajón ennyien. Amikor először olvastam erről, rögtön az ugrott be, hogy ez mekkora marhaság, de azonnal hívtam az ügynökségünket, hogy nekünk feltétlenül ott kell lennünk. Negyven zenekar lesz, köztük rengeteg óriási névvel. Lehetne ez „A Fesztivál” akár. Nekünk két bulink lesz, és jó pár kedvencem is fellép, pl. a Testament, Exodus, és rengeteg jóbarátunk is ott lesz más csapatokból. Picit tartok is tőle, folyamatos partizásba fog fulladni, nem biztos, hogy túl jó ötlet olyan arcokkal összezárni minket, mint az Amon Amarth, Unleashed, Swashbuckle, Exodus. Elképzelni sem merem, mi lesz ott! (vigyorog) De biztos jól fogjuk érezni magunkat!
A kilencvenes évekből mi hiányzik neked legjobban?
Azt az érzés, amikor egy titkos underground klubban játszhattunk. Amikor még nem igazán vágta senki, mi ez a zene, ez a fajta extrém metal még ritkaságnak számított. Akkor még senki nem sejtette, hogy a deah metal fennmarad, hogy azok a zenekarok közül bárkinek lesz egynél több albuma. Emlékszem, mikor megjelent a második Death lemez, ki voltunk akadva, hogy jobb, minta az első, ez hogy lehetséges? 
Az akkori korszellemet szerettem, annyira elképzelhetetlen volt, hogy mi lesz később ezekkel a zenékkel. Nem aggódtunk vagy ilyesmi, csak furcsán szürreális volt a hangulat akkoriban, mi meg annyi szenvedéllyel csináltunk mindent. Azon is mennyit agyaltunk, hogy milyen legyen a következő demónk. A múlt még nem aggasztotta egyikünket sem, mindent érdekelt, amit a rajongók láttak, én is gyűjtöttem mindenféle akkori zenét. Nyakig benne voltunk az egészben.
Megvan még benned ez a fajta szenvedély?
Persze, bár nem feltétlenül az, hogy új zenekarokat keresgéljek, de még mindig tipikus rajongóként tudok viselkedni a kedvenceimmel kapcsolatban, simán előfordul az is, hogy nevetségesen imádom őket. Imádom azt a tényt, hogy a mai napig szenvedéllyel műveljük ezt a zenét, azt, hogy ha reggel az ágyban hallgatok valamit, az meg tud ríkatni vagy épp boldoggá tud tenni.
Rajongóként milyen koncerten voltál utoljára?
(gondolkodik) A Metal Town fesztiválon Göteborgban valamit… annyi koncertet elmulasztok a turnézás miatt. (tovább agyal) A Clutchot láttam utoljára. Hatalmasak voltak! Másnap elutaztunk, így sajnos Jørn Lande-t nem láttam. Ha jól tudom, holnap játszik Budapesten? (fogja a fejét) A francba, hogy nem látom megint. Képes vagyok csak három dalát hallgatni egy álló napig, imádom!
Melyik a kedvenc lemezed tőle?
A Worldchanger. Azzal fedeztem fel, és utána kutattam fel a többi anyagát. Mind kiváló anyag.
Minden idők legjobb három lemeze?
Hm… A Painkiller. (Judas Priest)
De az heavy metal! Nem azt mondtad, hogy annyira nem vagy oda ezért a műfajért? (vigyorgok)
Azt nem mondtam, hogy nem szeretem, de nem Iron Maidenen és Judas Priesten nőttem fel. (mosolyog) A második a Headless Cross a Black Sabbathtól, lenyűgöző az a lemez. A harmadik pedig a Kreator Extreme Agressionje.
Koncertfotók:
Dark Tranquillity
