Régi mondás, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. 1997 elején, amikor megjelent az Ektomorf debütáló lemeze, a Hangok, alighanem kevesen gondoltuk volna, hogy egy évtized sem telik bele, és a mezőkovácsházi zenekar a legismertebb magyar metal banda lesz a világon. Márpedig ez a helyzet: a csapat a kilátástalannak tűnő hazai viszonyok miatt gondolt egy nagyot és nekivágott az ismeretlennek.
Hasonló közhely, hogy aki mer, az nyer, de bejött a dolog: a Nuclear Blast október végén már a harmadik Ektomorf anyagot jelenteti majd meg, ősszel pedig a zenekar lebonyolíthatja első Európa-turnéját headlinerként. Úgy alakult, hogy az Outcast lemez előzetesét még nem sikerült hallanom, amikor Farkas Zotya bejelentkezett Stuttgartból, de így is jócskán akadt vesézgetni való téma.
Összességében hogyan jellemeznéd az új lemezt?
A legjobb lemezünk. Mindenki ezt mondja, aki hallotta eddig. Persze minden zenész azt mondja az új lemezéről, hogy az a legjobb, de tényleg így érzem. Az előző album kicsit thrashesebb volt, ez inkább groove-osabb. Van rajta akusztikus szám is a megszokott üvöltős énekkel, folkos dolgok, mindenféle, de összességében nagyon súlyos, nagyon-nagyon kemény az album. A hangzásban pedig végre sikerült elérnünk azt, amire mindig is vágytunk.
Eleve Tue Madsennel akartatok dolgozni megint?
Amikor a kiadónál megkérdezték, kivel szeretnénk megcsinálni az albumot, azt mondtam, Ross Robinsonnal, de az kurva drága lett volna, a mi szintünkön megfizethetetlen, így aztán maradt Tue Madsen, amit nem is bántunk meg.
Ő amúgy mennyire szól bele a zenébe?
Néha vannak ötletei, amiket felhasználunk, ha jók, de ha nem tetszenek, akkor nem.
Az Instinct lemezen kevesebb volt a romás rész, mint előtte, kicsit hiányoltam is ezeket, mert nagyon feldobják, még színesebbé teszik az összképet…
Azért az fontos, hogy ezek a betétek leginkább átkötések szoktak lenni, és nem is igazán értem, mit lovagolnak rajtuk annyit. Leginkább az újságírók imádnak ezzel foglalkozni, pedig ezek a betétek alapvetően semmit sem határoznak meg. Mi koncertzenekar vagyunk, egy bandát pedig az határoz meg, mit nyújt a színpadon. Intróként ott is szoktuk használni némelyik ilyen részt egyébként.
Feldolgoztatok egy Prodigy számot is. Meglepő választás…
Nagyon szeretem a Prodigyt. A Fat Of The Land lemezük egy kibaszott súlyos album, tele van groove-okkal, én pedig jobban szeretem a groove-okat, mint a harmóniákat. Az ötlet akkor jött, amikor hallgattam ezt a lemezt, és az tűnt fel, hogy a Fuel My Fire egészen olyan, mint egy Ektomorf szám: egyszerű gitártéma, nagy groove… Felvetettem a többieknek, hogy megpróbálhatnánk eljátszani. Lementünk a próbaterembe, elnyomtuk és baromi jól szólt. Utána koncerten is kipróbáltuk, majd végül fel is vettük. Annyira súlyos lett, hogy nem maradhatott le az Outcastről.
Hány lemezre szól még a Nuclear Blast szerződésetek?
Még háromra.
A kiadó mennyire elégedett az eredményeitekkel? A nagy turnékon, amin szerepeltetek, úgy tudom, sikeretek volt, de például mennyi lemezt adtok el?
Pont holnap kapok majd friss adatokat erről. A legutóbbi, amit tudok, hogy a Destroy olyan 15-18 ezer között jár, az Instinctre pedig legutóbb azt mondták, 25 ezer körül.
Ezek azért komoly eredmények…
Főleg annak fényében, hogy lassan a lemezeladást nem is kell számítani, hiszen minden album kikerül a netre a megjelenése előtt egy hónappal, és ezeknek a folyamatoknak már nem is lehet gátat vetni.
A koncert DVD-teknek milyen volt a fogadtatása? Fűztetek ehhez valami reményt vagy szimplán csak ajándék volt a rajongóknak?
Az utóbbi. Nem is a mi ötletünk volt a dolog, hanem a kiadóé. Kicsit fel is húztak, mert az előzetesét meg sem mutatták, de végül aztán rábólintottunk. Abszolút nem profi a felvétel, nincsenek komoly vágások, de hát ez a címében is benne van: Live And Raw… Technikailag nem a zenekar legnagyobb büszkesége ez a kiadvány, de maga a koncert tényleg kibaszott súlyos volt, ez át is jön szerintem a DVD-ről. Azt mondjuk teljesen feleslegesnek tartottam, hogy még mellétették a Kalyi Jag lemezt, de hát ez már az ő dolguk… Szóval összességében ez egy amolyan hivatalos kalózfelvétel csak és kizárólag az igazi rajongóknak. Nekünk ugyanis csak a rajongók véleménye számít. Nem érdekel, mit írnak rólunk az újságok vagy ki mit mond, az a fontos, amikor a koncerteken látom, hogy beindulnak az emberek a zenénkre.
Legutóbb a Children Of Bodommal játszottatok Budapesten. Köztudottan nem vagy kibékülve egy csomó itthoni dologgal, gondolok itt arra, hogy nem becsülik meg a bandát az elért eredményekhez mérten, vagy akár a neked címzett rasszista megjegyzéseket, vendégkönyvi bejegyzéseket is említhetném. Milyen érzés Magyarországon fellépni a zenekar mai helyzetében?
Csak azért játszottunk Budapesten, mert kellett. Magyarországon nincs megbecsülés, nincs tisztelet sem a közönség, sem a szervezők részéről. Még mindig úgy állnak hozzánk, mint a Kalyi Jag idején, pedig az Ektomorf már régóta nem ott tart. Nem arról van szó, hogy azt akarom, hogy úgy viselkedjenek velünk, mint valami rocksztárokkal, csak azt, hogy a helyünkön kezeljenek bennünket. Ha ezek a dolgok változnának, bizonyára többet jönnénk játszani, de még akkor is ott van a másik tényező, a közönség. Akárhányszor játszottunk otthon az utóbbi években, mindig azt éreztem, hogy a magyar közönség egyszerűen nem készült még fel erre a zenére, teljesen kiszámíthatatlan, hogyan fognak reagálni rá. Magyarországon szerintem a Replika a legjobb ebben a stílusban, pont most beszéltem Csató Petivel, aki azt mondta, hogy most bemennek rájuk az emberek. Láttam az új DVD-jüket is, ami iszonyú jó, láttam őket élőben, ahol kurva súlyosak, de minket már el is felejtettek az emberek otthon. A Bodom előtt sem volt semmi, amikor meg másnap Bécsben játszottunk, döbbenetes beindulást produkáltak az ottaniak… Meg tudod mit? Nekünk akkor el kellett jönnünk itthonról, mert senkinek sem kellettünk. Olyan dolgokat vágtak hozzánk és főleg hozzám, ami egyszerűen megengedhetetlen.
A cigány származásoddal kapcsolatban?
Azzal is, de mással is. Kint is kaptam elég fikázást persze, de már ott tartok, hogy ha Magyarországon vagyunk, inkább nem is megyek le olyan helyekre, ahol rockerek vannak. Inkább elmegyek egy diszkóba, ahol senki sem tudja, hogy ki vagyok, és nem jön oda senki beszólogatni. Lemegyek egy rockkocsmába, és mit látok? Ott állnak az emberek, Kárpátiát hallgatnak és azt üvöltik, hogy Nagy-Magyarország, fehér Magyarország, meg a koncerteken is megjelentek ezek a pólók, hogy „100 százalék magyar” meg ilyenek… Mi a fasz ez? Ez egyszerűen szégyen. Én inkább felveszek egy olyan pólót, ahol dobják ki a kukába a horogkeresztet… Régen ilyen nem volt. Ez akkoriban kezdődött, amikor otthon csináltuk a Terrorista Turnét a Cadaveres De Tortugasszal meg a Replikával, ami egyébként a társaságot, a hangulatot tekintve életem legjobb turnéja volt. Akkor még hittem a dologban, de már nem.
Ez azt jelenti, hogy már nem is érdekel, elfogadnak-e Magyarországon?
Igen.
Nem lehet, hogy az itthoniak részéről van egy nagy adag irigység is veletek szemben?
Ezt én így nem akartam mondani magamtól, de ha már kérdezed: dehogynem. Rengetegen kurva irigyek.
Végül is a magyar metalbandák közül vitathatatlanul ti értétek el a legtöbbet külföldön…
Ezt így sehol sem mondják ki, amit egyszerűen nem értek. Itt egy zenekar, akik elértek egy szintet Európában, és az új lemezzel csak még ismertebbek leszünk. Önálló, kéthónapos Európa-turnéra indít minket a Nuclear Blast három előzenekarral, ami azért egy komoly dolog, de egyszerűen leszarnak minket. Most a csalódottság beszél belőlem egyébként. Én nem azt mondom, hogy nyalják a seggünket, de azt azért elég elképesztőnek tartom, hogy például a januári bulin bejött a VIVA a nagy cuccával, és kizárólag a Children Of Bodommal voltak hajlandóak foglalkozni, pedig mi is egy szobában voltunk velük. Oda sem fordultak hozzánk… A Bodomékkal nem voltunk a legjobb viszonyban, de még ők is ledöbbenve jöttek utána oda hozzánk, és kérdezték, hogy velünk nem csinálnak interjút? Én meg mondtam, hogy eszerint nem. Felvették a Bodomot, összepakoltak és elhúztak. Ott volt a nightlinerünk, simán bejöhettek volna, mint ahogy például Peti is bejött interjúzni a Hammertől, de őket nem érdekelte ez az egész. Most mit mondjak erre? Kapják be a faszt. És ezt nyugodtan írd is bele.
Mi volt a gond amúgy a Bodomékkal?
Nem mondom, hogy szar volt a turné, mert nem volt az, és nem is a zenekarral voltak problémáink, hanem a turnémenedzserükkel. Ahogy ment a turné, voltak olyan helyek, ahol ránk nagyobb beindulás volt, mint rájuk, jöttek oda az arcok, hogy mi voltunk a főzenekar, és szép lassan megjelent az irigység. A végén már az öltözőben sem akartak velünk együtt lenni. Amikor Millének említettem ezt, azt mondta, ez így szokott lenni, ne csodálkozzunk.
Még jó, hogy a hangzásotokat nem tették tönkre…
Saját hangtechnikusunk és saját fényünk volt, így szerencsére erre nem volt lehetőségük. Egyszer volt csak olyan, hogy lejjebb húzattak minket.
És kikkel volt a legjobb turnézni?
A Pro-Painnel és a Kreatorrel egyformán hatalmas élmény volt. Mindkét zenekarral baráti viszonyba kerültünk, máig kapcsolatban vagyunk velük. Millééktől például az öcsém kapott egy basszusgitárt, Tamás meg egy gitárt, és nagyon sokat tanultunk tőlük, hogy hogy kell viselkedni, zenészként élni. Októberben például játszunk Essenben, Mille le is jön majd a koncertre, utána meg bulizunk egy hatalmasat. (nevet) Ez nekem hatalmas élmény, hiszen tinédzserként a Kreator óriási kedvencem volt, nagy hatást gyakoroltak rám.
Említetted a saját turnétokat. Mekkora helyeken fogtok játszani?
Kis és közepes méretű klubokban, olyan 2-500 fős termekben. Tisztában vagyunk a saját határainkkal, de ha esetleg menetközben pár koncertet át kell tenni nagyobb helyekre, annak csak örülni fogunk. Elég sokfelé játszunk majd a környéken is: Romániában, Szlovéniában… Szlovákiában most nem, mert az lehet, hogy egy kicsit necces lenne. Romániában egyébként felléptünk a nyáron is, és hatalmas élmény volt. Egy fesztiválra hívtak meg minket a román részen, és több mint négyezer ember előtt, nagy színpadon játszottunk.
Azért a fő területetek továbbra is Németország…
Igen, ez így van. Itt gyakorlatilag bármikor tudunk bulit csinálni, sőt, ami egészen furcsa, hogy sokszor megismernek minket, autogramot kérnek tőlünk a repülőtereken, az utcán… Nemcsak tőlem, a többiektől is. Olyan arcok jönnek oda hozzánk, akikről meg nem mondanám, hogy Ektomorfot hallgatnak.
Gondolom, elég sok kattant rajongóval találkoztok a turnékon. Ki maradt meg benned a legjobban?
Ami mindig kikészít, az az, ha Ektomorf-tetoválásokat látok. Volt például egy srác, akinek alá kellett írnom a vállát, és aztán beletetováltatta az aláírásomat. De egy csomó mindenki felvarratja magára a logónkat nyakra, lábra, karra. Ezek egyszerűen sokkoló dolgok.
Van egy utópisztikus kérdésem. Amerika?
Nagyon remélem, hogy még ebben az évben átjutunk, csak találni kell hozzá egy nagy zenekart, akikhez be lehet társulni nyitóbandaként. A Kreator most ki akart minket vinni, de különböző okokból egyelőre nem jött össze a dolog. Az már igazából másodlagos, hogy milyen körülmények között játszunk majd, csak menjünk ki. Tudom, hogy lenne értelme, mert a lemezeink ott is megjelentek, és rengeteg e-mailt, bejegyzést kapunk onnan is. Ha nem látnám, hogy van miértje a kimenetelünknek, meg sem fordulna a fejemben. Ott persze mindent újra kell majd kezdenünk, de akkor is fontos lenne.
Gondolom, anyagilag komoly érvágás lenne egy amerikai turné…
Igen, hiszen ha a kiadó befizet minket előzenekarként egy ilyenre, azt nekünk utána vissza kell fizetni nekik a lemezeladásokból. A Bodom turné például 22 ezer euróba került. Ezek azért nem semmi összegek.
Kérdeznék pár személyesebbet, amit mindenkitől meg szoktam. Mi az a három lemez, amit örök kedvencedként tartasz számon?
Az egyik mindenképpen a Master Of Puppets a Metallicától. Aztán ott van a Slayertől a Reign In Blood, amit ma már nem hallgatok annyit, de annak idején meghatározó volt az életemben, nagyon sok mindent megváltoztatott. És van most egy új kedvencem, akiket nemrég fedeztem fel, a Danko Jones zenekar, akik hihetetlenül állat módon nyomják a rock’n’rollt. Ez az új lemezük mondjuk még nem olyan kedvenc, mint a fentiek, de szerintem évek múlva is ugyanígy imádni fogom.
Őszintén szólva meglep, hogy Sepulturát nem mondtál, elvégre mindannyian óriási Sepu-rajongók hírében álltatok régen…
Ma is az vagyok, úgyhogy nyugodtan odatehetjük negyediknek a Beneath The Remainst.
Találkoztál már velük személyesen?
Max-szel kétszer is, beszélgettem is vele. Azt mondta, ismeri a lemezeinket, tetszik is neki, amit csinálunk, és ne foglalkozzunk azzal, hogy ki mit mond, mert annak idején őket is mindenki a Slayerhez hasonlítgatta, még az Arise megjelenésekor is. Ez egy jó kis beszélgetés volt – Szlovéniában, a Metalcamp fesztiválon került rá sor amúgy – , jól esett, amiket mondott. Meg hát akkor nem volt ott a felesége sem, aki baromira fogja… Sosem láttam egyébként élőben az eredeti Sepulturát, így ha összeállnak, biztos el fogok menni és meg fogom nézni őket, de az azért már nem lesz az igazi. Sosem lesz ugyanaz, mint régen volt.
Mi volt életed legnagyobb koncertélménye?
Egy Asian Dub Foundation buli Bécsben. Olyan energia jött le a színpadról, hogy egyszerűen kivégzett. Aztán voltam most nemrég Metallicán, az is nagyon bejött. És pár éve volt egy Soulfly koncert Ausztriában, a Primitive turnén, ami szintén gyilkos volt.
Koncertek után mennek még a nagy bulizások vagy már visszafogtátok magatokat?
Egyáltalán nem fogtuk vissza magunkat. (nevet) Nekem mondjuk vigyáznom kell a hangom miatt, de a piálások, csajozások folyamatosan mennek és ezt nagyon élvezzük.
Milyen szinten tudtok ma megélni ebből az egészből?
Most már teljesen. Az egész zenekar a zenélésből él, nem kell dolgoznunk. Pár éve átvettem a menedzsmentet, én intézem a banda dolgait. Ez most persze nem azt jelenti, hogy felvet minket a pénz, mint a legnagyobb rocksztárokat, de el tudok menni oda, ahová akarok, meg tudok venni magamnak olyan dolgokat, amit azelőtt nem tudtam. Már a családom is büszke rám, pedig amikor tizenévesen elkezdtük ezt az egészet, nem igazán voltak elragadtatva a dologtól. (nevet)
A végére jön a Shock! elmaradhatatlan nagy kérdése: mi az élet értelme?
A zene. Nekem legalábbis egészen biztosan a zene.
