Shock!

Márciusban lépett fel Budapesten egy speciális akusztikus műsorral Eric Martin. A Mr. Big végig rendkívül közvetlen és barátságos frontemberétől elméletileg csak tizenöt percet kaptunk az interjúra közvetlenül a koncert előtt, de végül szinte nekünk kellett szabadkozva távoznunk, miután egyszemélyes stand up comedyvel szórakoztatott bennünket az amúgy is hosszabbra nyúlt beszélgetés után – pedig állítása szerint igencsak fáradt volt...

Tudjátok, ez a mai napig elég elbaszottul indult. Épp kerestem valamit a hátizsákomban, és miközben benne kotorásztam, sikerült pont egy borotvát kitapogatnom, ami persze nyitva volt, és bele is állt az ujjamba, úgyhogy nem tudom, mennyire fogok tudni ma este gitározni. Szereznem kéne valamiféle mű-bőrt az ujjamra. Szerintetek lehet ilyesmit kapni Budapesten?

Nem tudom, de lehet, Tony Iommit kéne felhívnod, ő biztos tudna adni valami jó tanácsot.

Sajnos még csak a másodunokatestvére húgának a pasiját se ismerem, úgyhogy semmilyen kontaktom sincs hozzá.

Akkor beszéljünk inkább erről a speciális akusztikus programról, amivel épp turnén vagy.

Tavaly novemberben csináltam egy akusztikus bulit, amit egy komplett Európa-tuné követett, és annyira élveztem, annyira simán ment minden, hogy egyértelműen folytatni akartam. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy nagyon szeretem a promoteremet, de egy rabszolgahajcsár. Eddig hat-hét bulin vagyok túl, és még három nap jön zsinórban úgy, hogy folyamatosan úton vagyunk, pihenőnap nélkül. „Csak a legjobbat a kedvenc előadómnak!" – ez a mottója.

Jó fáradt lehetsz...

Megmondom őszintén, az vagyok.

Gondolom, így ezúttal arra sem volt időd, hogy kicsit mászkálj a környéken a buli előtt.

Igazából már minden várost megnéztem, mikor a Mr. Biggel játszottunk, így Budapestet is, innen viszont van egy elég érdekes sztorim. Amikor a Wigwamban játszottunk 2011-ben, a buli után a klubban mászkáltam. Az a hely igazán izzasztó és meleg, így a tánctér is jó csúszós volt az izzadságtól, víztől meg a sok szeméttől. Szóval táncikáltam azzal a pár emberrel, aki még mindig ott volt, és sikerült úgy elcsúsznom, hogy eltörtem a csuklómat, úgyhogy a Mr. Big turné további négy hetét gipszben töltöttem. Képzelheted, Billy, Pat és Paul hogy nézett rám... „Eric..."

A te ötleted volt ez a speckó akusztikus műsor?

Igen, az enyém. Nincs ügynökségem, se új kiadványom. A feleségem viszont kitalálta, hogy hozzak magammal a turnéra pár download-cardot, mert szerinte jobb ötlet, mint CD-ket hurcolni a turnén. Az igazság viszont az, hogy senkit nem érdekel az új technológia, az emberek CD-ket akarnak, szövegekkel és borítóval, szóval szégyellhetem magam. A program egyébként az akusztikus múltamra épül: van egy Somewhere In The Middle című lemezem, amiről sokat játszom, meg a Pure EP-ről is, és persze Mr. Big dalokat is előveszek.

Hogy választottad ki a dalokat a programba?

Elsősorban azok adják a műsor gerincét, amiket a novemberi bulin játszottam, mert azt a koncertet nagyon jól fogadták az emberek. Várj, kiköpöm a rágómat, hogy ne legyen minden képen hülye kérődző fejem... Szóval, amik a legjobban működtek, azokat meghagytam, és hozzájuk csaptam pár újat. Hivatalosan a buli címe az, hogy Eric Martin, a Mr. Big hangja, de ezt a promoterek találták ki. Nyilván vannak Mr. Big dalok, de a szólólemezeimről is sokat játszom, sőt, még a Wild World is elhangzik, ami nem is a saját dalunk.

Tervezed azért, hogy új szólóanyagot is megjelentess valamikor a közeljövőben?

Ember, ugyanazt a hülyeséget ismételgetem már évek óta erre a kérdésre. Vannak gyerekeim, és nagyon szeretem őket, de egyszerűen kiszívják belőlem a kreativitást. Szóval az időmet abszolút az tölti ki, hogy nevelem őket. Bár az is igaz, hogy Japánban volt pár érdekes kísérletem, amikről nem szeretnék beszélni.

A Mr. Vocalist?

Igen... (mély hangon) Mr. Vooocalist... És igazából tök jó is volt ez a dolog, mert megmutatta, hogy mindenfélét el tudok énekelni. Olyan, Japánban borzasztó sikeres popdalokat játszottam, amiket női előadók énekelnek, úgyhogy igazi kihívás volt ez számomra. Ráadásul az első részből 300 ezer példány ment el, úgyhogy úgy voltam vele: oké, csináljuk. Írtam aztán még pár dalt különféle előadóknak, meg háttérvokáloztam is itt-ott, de nem foglalkoztam azzal, hogy saját dalokat írjak. Aztán meg jött a Mr. Big, a What If...-hez vagy tíz-húsz dalt írtam, amikből végül három vagy négy fel is került a lemezre. Szóval ha soha többé nem készül Mr. Big lemez, nekem akkor is van még egy rakás kiadatlan Mr. Big dalom.

Mi van most a Mr. Biggel?

Mindenki csinálja a saját dolgát. Billy Mike Portnoy, Derek Sherinian és Tony MacAlpine társaságában zenél. Kihoznak egy DVD-t, aztán meg Portnoyjal és Ruchie Kotzennel fog muzsikálni. Paulnak most jött ki az új lemeze, és tanít is, Pat pedig épp a kerítést csinálta a háza köré, amikor legutoljára beszéltem vele. Amúgy szerettem volna, ha elkísér erre a turnéra, mert nagyon szeretem a hangját, és azt is, ahogy dobol, de inkább a gyerekeivel akart most lenni.

Ha már Richie: mikor újjáalakultatok, nem gondoltatok arra, hogy kétgitáros felállásban nyomjátok vele és Paullal?

Ezt az ötletet én is feldobtam, de süket fülekre találtam. Most már úgy gondolom, hála istennek, amiért valaki figyelmeztetett, hogy nem lenne ez túl jó ötlet, mert az emberek így talán nem vették volna komolyan a zenekart. Lehet, azt gondolták volna, hogy cirkusz az egész, ami csak arról szól, hogy kaszáljunk egy kis pénzt, aztán lelépjünk.

Új lemez azért lesz?

Remélem. 2009 és 2010 azzal telt, hogy rákészültünk a dolgokra, 2011-ben pedig hét hónapon át turnéztunk. Tavaly aztán úgy voltam vele, hogy ideje ismét munkához látni, de a többiek a saját dolgaikkal foglalkoztak, amin eléggé fel is húztam magam. Az igazság viszont az, hogy hét hónap nagyon hosszú idő, és az ilyesfajta turnézás inkább a '90-es években ment. Nem is így terveztük a dolgot, csupán néhány bulit akartunk, de aztán beindultak az emberek, és folyamatosan hívtak minket mindenhová. Nagyon jól éreztük magunkat ezen a turnén, és anyagilag is marhára megérte, de nem akartuk túlzásba vinni a dolgot, és újra visszahozni azt a feszültségekkel teli időszakot, ami miatt anno szétmentünk. Azt hiszem, azért van most egy kis szünet, mert olyan sokáig voltunk úton 2011-ben. Úgy gondolom, ha 2014-ben megcsináljuk, akkor lesz új lemez. Ha pedig nem, akkor valószínűleg a What If... volt az utolsó.

Szóval ha a többiek hívnak, te készen állsz?

Igen. Nézd, nekem egy hónapom van erre az akusztikus turnéra, utána tíz nap szünet, majd útra kelek az Avantasiával. Szóval jó formában tartom magam, hogy készen álljak egy Mr. Big turnéra. Nem akarok otthon ülni a seggemen, és nézni a Lostot.

Elég szokatlan tőled, hogy egy olyan heavy metal közegben bukkansz fel, mint az Avantasia.

Teljesen más is, mint bármi, amit korábban énekeltem. Én sokkal inkább tenor vagyok, mélyebb a hangom, mint ezeknek a srácoknak. (utánozza Tobiast) Michael Kiske, még Joe Lynn Turner, meg egy rakat kiváló metal énekes is szerepel a lemezen. Én viszont rock and soul énekes vagyok, nem metal. Viszont amikor Tobias felkért, rögtön igent mondtam, pedig nem sok mindent tudtam az Avantasiáról. Később aztán megnéztem őket a YouTube-on, és lenyűgözőek voltak, a közönséget pedig totál rabul ejtették. Arra gondoltam, hogy itt van ez a sok remek metal énekes, engem meg új fiúként biztos keményen górcső alá vesznek majd. A Mr. Big egy elég kemény hard rock'n'roll banda, nekem semmi közöm nincs a metalhoz, a dalaink sem metalosak, de azért ha élőben látsz minket, elég kemények és energikusak vagyunk. Van egy kis vibratóm, de közel sem tudok olyan teátrálisan énekelni, ahogy egy metal énekes. Szóval arra gondoltam, sosem csináltam még ilyesmit, de ezek a srácok elég komolyan nyomják, a közönség imádja őket, és az egész dolog olyan, mint egy színházi előadás. Szóval jó párszor felhívtam Tobiast, hogy figyelj haver, biztos vagy benne, hogy engem akarsz ide? Nem akarok hülyét csinálni magamból! (nevet) De tántoríthatatlan volt, és azzal érvelt, hogy Klaus Meine is ott lesz, úgyhogy beadtam a derekam. Átküldte a dalt, amit énekelni fogok, az a címe, hogy Twisted Mind, és még mindig dolgozom rajta. Baszd meg, csak ennyit mondhatok... Baaaassszd meg! Hihetetlenül magas és kemény, de ahogy minden, amit korábban csináltam, ez is egy új kihívás. Így volt ez akkor is, amikor megismertem Billy Sheehant. Már korábban is egy rockbandában énekeltem, de az inkább olyasmi volt, mint a Night Ranger: tudod, én vagyok az a srác, aki a Totóban akar énekelni... Aztán elkezdtük a Mr. Biget, ami egy sokkal keményebb rockbanda volt, és működött a dolog. Nem sokan tudják rólam, de a '70-es években énekeltem egy heavy rock vagy metal bandában is, a nevünk pedig az volt, hogy... ezt kapd ki... Firebeast! (nevet) Ekkor még elég kicsik voltak a tökeim, de most már a földet verdesik, úgyhogy meg fogom tudni csinálni az Avantasiát is.

Tanultál amúgy valaha énekelni?

Igen, vettem órákat, amikor huszonéves voltam, ráadásul Julie Davistől, aki olyan amerikai legendákat is tanított, mint Frank Sinatra. Gyakorlatilag mindenkit a swing jazztől a rockon át a bluesig. És persze én voltam a csoport zenebohóca. Körülbelül húsz ember volt az óráin, és mindig engem használt arra, hogy bemutassa, hogy nem szabad valamit csinálni. Fent van a YouTube-on is, nézd meg! Eric Martin, Julie Davis singing lessons. Húsz, talán huszonöt éves lehettem, fiatal, egyszálbélű srác, Julie meg olyan volt, mintha egy tévéműsorban lenne: te, te fogod bemutatni. És a te persze mindig én voltam. A mai napig megvannak a kazettáim, amiket csak nekem állított össze. Az volt a címük, hogy Torokfájás-gyakorlatok, mivel mindig fájt a torkom.

A Prisoners In Paradise lemezre írtál egy dalt a Europe-nak is, mesélj erről valamit.

Akkoriban egy Herbie Herbert nevű fickó volt a managerem, ő vitte a Journeyt, a Roxette-et meg a Europe-ot is. Rajta keresztül ismertem meg Joey Tempestet, aki mutogatta nekem a zenéjüket, én meg a dalszerző partneremmel, Andre Pessisszel összehoztam nekik egy jó kis rockos dalt. Nem voltunk kifejezetten barátok, de ismertem őket, mert ugyanannál a menedzsmentnél és kiadónál voltunk. Sőt, Ian Hauglanddal egyszer be is rúgtam, de ő nem emlékszik rá! (nevet) Joey nagyon tehetséges srác, és a csajok is imádták. Nem is szerettem vele lógni, mert minden csaj csakis őt akarta.

A Mr. Big újjáalakulás előtt egy japán gitárossal is kiadtál egy lemezt.

Igen, Tak Matsumotóval, de sajnos nem akarta folytatni a csapatot, nem is értem, miért. Pedig marha sikeres lett a lemezünk, több mint egymillió példány ment el belőle, és húsz teltházas bulit adtunk vele, ráadásul csupa arénában, akkora helyeken, mint a Budokan. A költségek abszolút nem számítottak: piró, helikopterek, lézer, minden volt. Már régóta barátok voltunk, Tak is imádta a Mr. Biget, és én is csíptem a csapatát, a B'z-t. Ismered amúgy őket? 80 millió lemezt adtak el csak Japánban. Marha nagy sztárok egész Ázsiában, Tak óriási gitáros, és a lemez is remekül sikerült. Szóval egy amerikai hangulatú csapatot képzelt el, ezért elhívtam Jack Bladest a Night Rangerből, aki ugyanabban a városban lakik, mint én, és szóltam Chris Fraziernek, aki épp akkor készült beszállni a Whitesnake-be. Marha jó kis csapat volt, Tak mégsem akart folytatást, mert az ő igazi szerelme a B'z volt. Csekkold le őket, mert marha jók. Poposak, de jók. Van egy Juice című daluk, azzal kezdd!

Ezt követően jött a Mr. Vocalist sztori, ugye?

Igen.

Miért nem szeretsz erről beszélni?

Miért érdekel ez egyáltalán egy rockzenei oldalt?

Mert érdekesen hangzik, és nem sokat tudunk erről a projektről.

Igazán szép zenék voltak azokon a lemezeken, de inkább standardoknak nevezném őket. Régi dalok az '50-es évektől úgy 1980-ig. Japán popzene – bár az utolsó ilyen lemeznek Mr. Rock Vocalist volt a címe –, és odaát egyszerűen imádják. Mondjuk egy országban, ahol olyan címeken futhatnak tévéműsorok, mint például Leszbikus Paradicsom Zenekar, nincs is ezen mit csodálkozni. A Sony találta ki egyébként, hogy olyan dalokat énekeljek, amiket nők tettek híressé, és a helyiek az egész sorozatot kajálták. Egy trilógia lett a végeredmény, aminek az utolsó részén már férfiak dalait énekeltem. Ráadásul kicsit fel is turbózták: meghívták hozzá John 5-ot, Richie Kotzent, Marty Friedmant meg Steve Stevenst is, a végeredmény pedig ilyen '50-es évek-beli rockzene lett, kicsit popos, kicsit funkos. Az egész onnan indult, hogy felkért a kiadó, hogy énekeljek fel pár balladát, és mivel épp ráértem, megcsináltam. Tök jó volt, de ugyanakkor nagy meló is, mivel Andre Pessis és én fordítottuk az összes nótát angolra. Ráadásul minden dalhoz volt egy tonnányi szöveg öt különböző versszakkal, és mindegyik valakinek az összetört szívéről szólt. Kérdeztük is a japánokat, hogy mit esznek ezen? Erre azt válaszolták, hogy ők nagyon szomorú emberek, akik szeretnek összetört szívekről szóló szerelmes dalokat hallgatni. Mi mást mondhattam volna erre, mint hogy én is? (nevet)

Szabadidődben milyen zenéket hallgatsz?

Ha hiszed, ha nem, nincs szabadidőm. Ezen a turnén viszont ha épp ráérek, ezeket a srácokat hallgatom. (az előzenekar The Morning tagjaira mutat) Épp most jött ki egy háromszámos anyaguk, ami piszkosul jó. Remélem, kapnak is szerződést hamar, és kihozhatnak egy teljes nagylemezt. Nagyon jók, olyasmi a muzsikájuk, mintha a Zeppelinbe kevernél némi kis alternatív hangulatot. (közelebb hajol a diktafonhoz) The Morning. Aztán főképp énekes/dalszerzőket hallgatok, meg van most egy friss csapat, a... Basszus, hogy is hívják a srácot? Valami Tyler And The Shakedown, de a vezetékneve nem jut eszembe a fickónak. Piszkosul tehetséges srác, pedig még csak egy gyerek, huszonöt vagy ilyesmi. (Tyler Bryant And The Shakedown – K.G.) Aztán mit szeretek még? Igazából mostanában semmi mást nem hallgatok, csak Avantasiát! (nevet) Készülök a koncertekre, mert bár csak négy-öt dalban énekelek esténként – ahogy a többi énekes is -, de mindegyik hét-tíz perc hosszú. (behörrent) Demon Seeeed!

Mi az élet értelme?

Ó, istenem, sokáig fogunk itt ülni. Csak a saját életem értelmét árulhatom el neked, az pedig az igazi szeretet és a hit a zene erejében. Aztán nagyon fontos még a humor is, hogy nevetni tudj mindenen, beleértve önmagadat is. Én is mindig ezt csinálom, és a színpadon is sokat röhögök, mert eltereli a figyelmet arról, milyen szarul gitározom! (nevet) A két legnagyobb szerelmem az életben viszont egyértelműen a két gyermekem. Már azelőtt apa akartam lenni, hogy betörtem volna a zenebizniszbe. Fogalmam sem volt arról, sikeres leszek-e valaha, de elég pénzt akartam keresni ahhoz, hogy eltarthassam a családomat. Mikor aztán a To Be With You-val tizenöt országban lettünk listavezetők, nagyon megijedtem, mert ilyen sikeres csak nagyon rövid ideig maradhatsz. Annyira bestresszeltem ezen, hogy nem is tudtam élvezni a sikert. Szóval, ami nekem igazán számít, az apaság, az igazi szeretet, és a Guinness sör.